Irtózás a füves tértől

Talán apróságnak tűnő dolog, pedig nem: nagyon is jelentős pusztítást végez a természetben annak kényszeres átalakítása, az ember mohósága, amellyel uralma alá vonja a Tájat és a Kertet. Tudunk-e, akarunk-e változtatni a vírusválság hatására is például azon az emberi szokásunkon, hogy amint meglátunk egy üres, háborítatlan, füves-bokros-fás területet – legyen az városban, folyóparton vagy a saját telkünkön –, máris ellenállhatatlan kényszert érezzünk arra, hogy itt bizony valamit építeni kéne, csinálni valami hasznosat ezzel az elhagyatott, üres, így felesleges térrel, bevonni a „civilizációba”, rendezni a természet háborítatlanul rakoncátlan terepét, megzabolázni az érintetlenséget. Ilyenkor rögvest tanakodni kezdenek az emberek, mit is kellene ezzel a tarthatatlan állapottal kezdeni, tervezgetni kezdenek legott: utakat, épületeket álmodnak, rajzolnak az egyelőre még rendezetlennek kinéző, vagyis még nem uralt tájra. A horror vacui fizikai-művészeti fogalma az irtózás az üres tértől, de ma létezik egyfajta irtózás a füves tértől is.

„Városban az ember akár száz évet is elélhet úgy, hogy nem veszi észre, hogy már régen meghalt.” (Lev Tolsztoj)

Nemrégiben olvastam egy kiváló írást a vezető hírportálon Budapest egyik ékessége, a Lánchíd pesti hídfője előtti impozáns tér régóta dédelgetett átalakításáról. Mert milyen is ma ez a magyaroknak oly ismerős Gresham-palota előtti tér? Csupa zöld, csupa fű, pázsitos nagy felület fákkal, rajta szobor, de semmi járda, szökőkút, gyalogút, pihenőpad, attrakció, csak a hűs zöld. Milyen jellemző, hogy a Lánchíd előtti pazar levegőjű tér átszabásának különféle tervei között egy sincs olyan, amely növelné a zöldfelületet az autóforgalom oldalra terelésével visszanyert területen (egy nagyvárosban, ahol nyaranta izzik a betontenger, s kevés a hűsítő zöldfelület). A legtöbb viszont csökkentené, felszabdalná, elaprózná a hatalmas fás pázsitot. Az utcakő (ma már térkő) ma is a „proletariátus” fegyvere, csak már régen nem felszedve, ellenben minél többet letéve belőle. A proletár mai megfelelője az önként is, önmaga által is „kizsákmányolt fogyasztó”, ki saját kertecskéiben ugyanúgy imádja a térkövet, betont, aszfaltot, s ugyanúgy taszítja a nagy fű- és zöldfelület a közterületeken is, otthon is, bárhol, így uraihoz hasonlóan azon töpreng kényszeresen, kellene már egy kis járda, beton, díszkő, valami építkezés a természet kuszasága helyett, nehogy már csak a gyep burjánozzon magában, jaj. (Nem beszélve persze a közbeszerzésen csurranó pénzecskék szintén motiváló szempontjáról.)

„A kommunista országokban kényszermunkára ítélik a társadalmat, a kapitalista országokban kényszerfogyasztásra.” (Márai Sándor)

Volt egykor, nemrégiben a szocializmus cementalapú ipari progressziója, ma pedig egy nagy-nagy burkolási kényszerben élünk. Nézem például itt nálunk a tóparti szabadstrand változásait évek óta: kezdetben volt a fű, nagyjából más semmi, aztán évenként mindig valami „fejlesztés”; járdácskák keresztül-kasul, betonalapozású pavilonok, kétszer olyan szélessé átkövezett parti sáv, kerékpárút (ez rendben) mellé külön más kőből járdaszalag, aztán újfent kerékpárút-szélesítés. A lényeg, hogy állandóan „fejlődni” kell. Eközben a zöld zsugorodik, mert a fű végül is kellemetlen a fogyasztónak is, szúrja a lábat, ha lelóg a plédről, eltűnik benne a slusszkulcs, tele van bogarakkal, a méhecske megcsípi Jázminka talpát, jöjjön hát a burkolás, annak a forróságát pedig betonalapzatú napernyőkkel kell enyhíteni, amitől meg a maradék fa nem fér el, így már csak egy kis vízvezeték hiányzik, amiből a permetet fújják a strandolókra – akik régen egyszerűen napoztak, ha pedig melegük volt, akkor meg a fa alá húzódtak, vagy bementek úszni a vízbe.

Mikor tesszük fel a kérdést: minek mindent átalakítani, mire a „fejlődés” beteges, minduntalan kényszere?