Hátra arc

Miközben a sebeimet nyalogatom, becézgetem magam, döbbenek rá, hogy akkor én most mi is vagyok? Egy balek, egy palimadár, maximális önszeretettel is csak ildipintyőke. Hát nincs nekem elég bajom? Még az a jó édes anyanyelvem is a hazug oldalán áll? Még neki sincs hozzám egy jó szava? Hol itt az igazság? Mondjuk, az igazság se járt jobban. Állítólag szeretjük, áhítjuk, küzdünk érte, állandó jelzője mégis az, hogy kegyetlen. A kegyes már foglalt, odadobtuk a sokszor kárhoztatott hazugságnak. No, szépen állunk. Hogy fogom én így befejezni a bibifújást?  Nem vagyok ám mindig ilyen nyűgös, most is főleg az bosszant, hogy képtelen vagyok kidolgozni egy hasznavehető stratégiát. Résen lenni, gyanakodni. Persze ha előre tudom, hogy valaki hazudni fog, bebiztosítom magamat: bezárkózom, kikapcsolom a telefont, betegségre hivatkozom. Hazudok, hogy ne hazudhassanak nekem. Ezt most tényleg nem dicsekvésből mondom. Még önvédelemnek is gyerekes megoldás, amit egy kis ráfogással szamaritánusnak is mondhatnánk. Hazudni rossz, viszont sokkal könnyebb elviselni, mint a balekségünket. És ebben nyilván konszenzus van köztünk, mert míg a hazugra van egy semleges stílushatású szavunk is, az elviselőjére csak elmarasztaló. Nyelvileg is magára hagyjuk az áldozatot. Miért nem volt fifikásabb a kishülye? Pedig ugye milyen kegyetlenül nehéz a hazug szemébe nézni, még ha kegyes is hozzánk? Lángba borult arccal hallgatni a simlis dumát. Szégyenkezni helyette, holott minket szégyenít meg. Lelki mankóként szolgálni. Színlelni a minden okét, csakhogy megőrizzük emberi méltóságunkat. Sovány vigasz, hogy hamarabb utolérhető, mint a sánta kutya. Fusson utána a rosseb! Én aztán egy tapodtat se. Hisz pont az a bajom, hogy ott van, ahol én. Egyszer dolgozatjavítás közben észrevettem, hogy többen is plagizáltak. (Hú, de vacak érzés.) Mielőtt kiosztottam volna a munkákat, a diákoknak hátat fordítva kértem, hogy álljon fel az, aki csalt. A székcsörgés alapján ítélve valakik felálltak. Nem tudom, kik és hányan, de a legközelebbi alkalommal már nem ők csaltak. Nem akartam a szemükbe nézni, vigyék el a balhét egyedül. Titkon persze abban bíztam, hogy hátra arcommal szembenézve leesik nekik a tantusz: nem akkor vagyunk hazugok, amikor kitudódik, és nem a velejáró szégyen a legnagyobb gáz. És hogy szembesülni saját gyöngéinkkel olyan pillanat, amikor az áhított (kegyes?) igazság is jól jár. Hizsnyai Tóth Ildikó