Halálosan komoly dolog

Mindkét tevékenység mentális béresmunka, az oroszoknál egyértelmű a motiváció, a téveszmék terjesztői pedig a kattintásszámra hajtanak, reklámbevétel-hozóként tekintve a látogatóra, miként a szemantikus web korában szinte mindenki (ám ezt is lehet/ne/ tisztességesen csinálni). Ma egy domaint lefoglalni egy perc (telefonról), egy blogot regisztrálni pár perc, egy honlap is összedobható nagyon rövid idő alatt. Innentől már csak a kreativitás és a hirdetésre fordítható keretösszeg szab határt a terjedésnek. Ebben a közegben kell a sajtó normális részének talpon maradnia, ami, most már látjuk, nem is olyan egyszerű, hisz a másik oldal kiinduló tézise, hogy a mainstream sajtó a nemzetközi nagytőke/zsidók/kínaiak/gyíkemberek/Szíriusz fiai (a nem kívánt törlendő, illetve a sor tetszés szerint folytatható) gatyamadzagján függ.  A sajtó átmeneti periódusban van, és itt most nem elsősorban annak médiumára gondolok. Amióta Richard M. Hoe 1843-ban megalkotta a rotációs nyomdagépet, később William Bullock előállt a rotációs gépre alkalmazható „vég nélküli papír” koncepciójával, a digitális nyomdák megjelenéséig a hardver szintjén hasonló horderejű változás nem volt a nyomdaiparban. Az előállítás fizikai valóságára utaló sajtó szó lassan anakronisztikus lesz, bár jó ideig még fennmarad, kiüresedett metaforaként, amitől George Orwell is óvja a nyelv használóit. Ezzel együtt az alanyi jogon járó webkettőig a nyomtatott sajtó mértékadó pozícióját a rádió és a televízió ugyan megingatta, de messze nem annyira, ahogy azt piacra dobásukkor valószínűsítették. A nyomtatott sajtó egyirányú elektronikus média által megácsolt koporsójába a szögeket az internetes portálok kezdték beleverni. A médiummal párhuzamosan változtak meg a médiafogyasztási szokások. Az álló- és mozgókép lett a meghatározó, és ezek befogadási mintájára a webes olvasók jobbára nem olvassák, csak „nézik” a szöveget. E sorok írója azt vélelmezi, ezt az írását, mely 2004 óta a 603. az Új Szó véleményoldalán, a nyomtatott kiadás olvasói tán’ még elolvassák. A neten szinte biztos, hogy csak a töredéke annak, aki rákattint. A folyamat visszafordíthatatlan, a felette való kesergés is meddő volna, a sajtónak kell alkalmazkodnia. A rétegpiacok sajátos piaci jellemzőkkel leírható területén kívül, a fősodorbeli médiában, a híriparban ugyanazokért az olvasókért folyik a küzdelem, úgy, hogy egymás mellett a sokkal alacsonyabb költségvetéssel működő kamuoldalakkal is konkurálni kell. Mert bár baromságokat szerkesztőségi berkekben is le lehet írni a naponta végzett, állandó készültséget igénylő, idegfeszítő munka vadhajtásaként, de ha kifejezetten ez a cél, ahhoz még szerkesztőségre sincs szükség, elég egy laptop, ami a várható haszonhoz képest elenyésző befektetés. Amikor bárki újságírónak mondhatja magát, részben demokratikusnak tűnhet a szólamok polifóniája szempontjából – és virágozzék is minden virág –, ám a hiányzó szakmai háttérrel és a felhígulással kéz a kézben járó minőségromlás és megbízhatatlanság a sajtómunkások egész rendjére vet baljós árnyat. Kusza, megbízhatatlan információktól tudatosan és vé(le)tlenül hemzsegő médiakáoszunkban talán sosem volt akkora felelőssége a minőségi, megbízható és szerkesztett tartalmakat közlőknek, mint napjainkban. Krúdy Gyula azzal kezdi A hírlapíró és a halál című, 1928-as novelláját, hogy „Széplaki Titusz hírlapírót halálra ítélte a Kaszinó igazgatósága. (…) Széplaki sértő cikket írt lapjában a Kaszinóról: ezért kellett meghalnia”. Bár ma már nincsenek szolgálaton kívüli huszár ezredesek, akik végrehajtanák a Kaszinó verdiktjét, szeretnénk hinni, hogy az újságírás, a szöveg megjelenésének helyétől függetlenül még ma is halálosan komoly dolog.