Halal Velencében

Nézzünk szembe egy paradoxonnal. Kereskedőemberek, akiket csupán a nyereségvágy hajtott – hogyan is hozhatták létre az álmok tündérmeseszép városát?

(Mary McCarthy: Velence közelről)

A korán kelés jutalma: üres Rialto híd! Egy lélek sincs a klasszikus íven kora reggel. Este viszont már nem várjuk meg, hogy kiürüljenek Velence utcái – mindenesetre a Szent Márk tértől ötven méterre lakva, a sikátorban ritka csendes az éjszaka és a hajnal. A fotómon a Ponte dei Sospiri sóhajtásnyira van az Isola San Giorgo Maggiorétól. Minden perspektíva dolga.

(kazah magyar) A San Marco negyedben, félreeső kis pizzéria udvarán mellettünk két asztalnál ülnek: egyiknél korpulens orosz medve bermudában, szőke, dizájnmárkás szatyorhalmozó barátnővel – ők otthagyják a 180 eurós wagyumarha felét. A másiknál ázsiai külsejű házaspár kisgyerekkel – ők a végén ékes magyarsággal kívánnak jó étvágyat nekünk: kazahok, akik éveket éltek Budapesten.

(trenddel szemben) Két nap után rájövök, az autókon kívül minek a hiánya bűvöl el itt: szerencsére se divatos városi kerékpár, se roller, csak a gyaloglás meg a víz.

(Herri met de Bles felfedezése) A Museo Correrben kiállítást nézek. Francesco Morosini, a Serenissima utolsó hőse – a nagy dózse és hadvezér világa a török háborúk idején, remek tárlat. Egy festmény előtt földbe gyökerezik a lábam: csodálója vagyok Bosch és Brueghel hátborzongatóan örökkévaló, időtlen erejű művészetének, valami hasonlót érzek most Herri met de Bles Inferno című képével szemben – ez a félelmetes németalföldi korábban áthullott figyelmem rostáján.

(Murano, üvegből) Ha az ember egymásra állítaná a Velencében kapható összes muranói üveg ajándéktárgyat, a sor biztosan elérne a Holdig; ha a kínai hamisítványokat is odapakolnánk, majdnem a Marsig.

Város az, amit egy kis közösség a saját meggyőződése és azzal egyező érdekei szerint irányít.

(Nádas Péter)

(a Serenissima dózsét választ, 1268–1797) A Nagytanács saját tagjai közül harmincat választ ki. A harmincak közül sorshúzással kilencet kiválasztanak. A kilenc kiválasztott negyven választót jelöl ki. A negyven választó közül sorshúzással tizenkettő kerül a következő körbe, akik huszonöt embert jelölhetnek a következő lépcsőben. A huszonötök csoportját sorshúzással kilencre apasztják, ők negyvenöt alkalmas emberre voksolhatnak. A negyvenöt velencei polgár sorsot húz, ami után tizenegyen maradnak. A tizenegy többszörösen kiválasztott negyvenegy nevet jelöl. Végül a negyvenegy kiválasztott megválasztja a dózsét – ennyit a mai modern „fékekről és ellensúlyokról”; egy ideje híve lettem a sorsolásos demokrácia ősrégi, athéni módszerének. A véletlen legyőzi a nepotizmust.

(halal Velencében) Sétáim során meglep, hogy a belső sestierékben (hat ősi kerület van a csatornavárosban) mindössze egy kebabárust fedezek fel; pedig hol van már a Liga egykori kampányszlogenje: „Sì alla polenta, no al couscous”.

(kormánybukás) Rendes olasz nyaraláshoz minimum kormányválság dukál: velem nem először jön itt szembe, ezúttal Salvini robbant taktikusan; meglátjuk, a népszerű jobboldali Liga mennyit kockáztat, a régi baloldal már barátkozna a „populista” újjal – Conte kormányfő lemondott, Renzi visszatérne, Berlusconi Brüsszelben szunyókál.