Fülkezavargások kora

 Az elnevezés, amilyen sommás, olyannyira gyenge lábakon áll, ráadásul kontraproduktív, még jobban eltaszítja az embereket az írott szótól. Hiszen, ha jól értjük innen, Közép-Európából a nyugati folyamatokat, éppen azért fordultak el az eddigi pártoktól és elitektől az emberek, mert azok korábbi ígéretei sokszor nem bizonyultak igaznak. Ilyen ígéret volt, nyilván leegyszerűsítve, hogy a globális szabadkereskedelem révén végső soron a jólét mindenütt nő. Vagy hogy a piacgazdaság és a jogállamiság egymással kéz a kézben jár. Végül azonban sokszor ennek az ellenkezője történt: a piaci nyitás valahol valóban iparágakat futtatott fel, másokat viszont kivéreztetett. A lomha jogállamok pedig csak futnak a globális piacon mozgékonnyá vált cégek után, hogy adózásra próbálják kényszeríteni őket. A létbiztonság sokak szemében nem nőtt, viszont a jövedelmi különbségek nem csökkentek, hanem nőttek. Mondhatjuk úgy is: a leszavazott eliteknek nem volt igazuk. Nevezhetnénk ezért az elmúlt évtizedeket az „igazság előtti korszaknak”, esetleg a „hazugság korszakának”? Rendkívül erőltetett lenne, ahogy az „igazság utáni korszak” is erőltetetten hangzik: egyetlen nézőpont alapján nemigen lehet korszakokat így megbélyegezni.

A mellébeszélésnek, hír- és adathamisításnak, az igazság takargatásának ráadásul mindig komoly szerepe volt a gazdaság és politika alakulásában. Olyan fajsúlyos mellébeszélésekre érdemes gondolni, mint amikor több mint egy évtizede nyilvánvaló hazugsággal indult harcba London és Washington Irak ellen, azt állítva, hogy Szaddám Husszeinnek atomfegyvere van. Bizonygathatta az ENSZ vagy a pápa, vagy bárki más ennek ellenkezőjét, akár tényekre hivatkozva, ez nem állította meg a háborúpártiakat, akik inkább titkos atomkísérletekről szóló ködös híradásoknak hittek. Ráadásul ehhez a média egy része is asszisztált. Vagy gondoljunk bele, a 2008-ban Európára törő gazdasági krízis nem tipikus túltermelési válsággal kezdődött, mint mondjuk az 1920-as évek végi nagy gazdasági világválság. Kiderült, hogy egy gazdasági monstrum (Lehman Brothers) adatai hamisak, a cég mögött nincs érték. Végső soron adatok kozmetikázása, meghamisítása, és általában az igazsággal való szembenézés halogatása miatt dagadhatott óriásira a hitelpiac, ami végül a válsághoz vezetett.

Sok szempontból persze van alapja a borúlátásnak, amit az „igazság utáni korszak” elnevezés próbál érzékeltetni. A politikában az emóció és a düh jó ideje nem tört ilyen erővel a felszínre. A „dühöngő politikus” alakja, ami korábban inkább elriasztotta a választókat, ma vonzza őket; a választásokon pedig a programalkotó erő gyengének bizonyult a tömegek emóciója felett, az emberek bemennek a szavazófülkébe és ikszelnek, ahová csak bírnak. Valahogy küllőt akarnak akasztani egy olyan szekéren, ami szerintük rossz irányba halad. Utcai zavargások helyett mintha a szavazófülkében tombolnák ki magukat, s ez még valószínűleg folytatódik. Az optimizmusnak sem jött el tehát az ideje, ha valakit meg is igéz Trump vadnyugati fellépése, abban valójában rengeteg az esetlegesség, kiszámíthatatlanság. Ahogy fogalmunk sincs arról, az angolok mihez kezdenek saját döntésük következményével, és mi lesz Angliával. Ezért nem érdemes túlzott reményekkel várni a fejleményeket, sőt, a rendszerváltás óta sosem volt okunk nagyobb óvatosságra a jövőt illetően, mint most.