Foci EB: bojkott, fél gőzzel

Ennek oka az, hogy a Nationalelf ezúttal Lengyelországban lépett pályára, míg első három meccsét Ukrajnában játszotta. Az ukrajnai helyszíneket pedig számos európai politikus bojkottálja a torna idejére, Julia Timosenko volt miniszterelnök a nemzetközi sajtóban is nagy teret kapó bebörtönzése miatt.

A Timosenko-ügy csak egy példa azokra a politikai ráhatásokra, amelyek a nagy sportversenyeket már évtizedek óta kísérik. Az olimpiák és egyéb nagy versenyek bojkottjának jelentős múltja van. Ez azonban egy ezzel teljesen ellentétes tényből következik: nevezetesen, hogy a nagy sportesemények helyszínválasztása ritkán ügyel a politikai széljárásra. Ott van például a 2014-es hokivébé esete, amelyet annak ellenére is Fehéroroszországban rendeznek majd, hogy e döntés ellen számos szervezet szólalt fel rögtön annak napvilágra kerülése után. De sokan azzal sincsenek kibékülve, hogy a 2014-es téli olimpia után Oroszország a 2018-as focivébét is megkapta. Az aggályok abból adódnak, hogy a kritikusok úgy gondolják, azzal, hogy ezeket az eseményeket problémás helyszínekre viszik, legitimizálják, sőt támogatják és megerősítik az ottműködőrezsimeket.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az autoriter tónusú vagy akár nyíltan diktatórikus országoknak minden adottságuk megvan arra, hogy kiugróan jó minőségű sportversenyeket rendezzenek. A náci Németországtól a szocialista államokon át a jelen „hibrid“ (azaz féldemokratikus) rezsimjeiig terjed a bombasztikus rendezői teljesítmények hagyománya. Minél erősebb az állam, annál könnyebben mozgat tömegeket, csoportosít át költségvetési forrásokat, zár le utcákat és távolít el helyi akadékoskodókat. Apolitikusan nézve az ilyen események fantasztikus élményt jelentenek a résztvevőknek - az 1936-os berlini olimpiáról készült felvételek ma is lenyűgözőek, és éppen ettől igazán hátborzongatóak.

A döntés tehát mindig nehéz: a nagy sportesemények megrendezésének lehetősége fontos pénzinjekciót jelent a (fél)autoriter országokban élő emberek számára, ám mindeközben egyben megerősítik azt a rezsimet is, amely korlátozza politikai jogaikat. A grandiózus díszletek mögött pedig felsejlik a rendszerproblémák körvonala.

De a történet végén itt is igaz, hogy a kutya ugat, a karaván halad. A nagy nemzetközi sportszervezetek a mai napig pragmatikus üzleti érdekeik alapján osztják le a helyszíneket, az ottani kormányzatok külföldi megítélésétől függetlenül. A nap végén pedig a bojkottot hirdető kormányok országait képviselő csapatok is ott játszanak a többiek között. És hogy a történet kerek legyen: a hírek szerint ha a német csapat végül bejutna a döntőbe, akkor Angela Merkel is elzarándokolna Kijevbe, hogy éltesse a csapatát. Mert azért egy ekkora politikai áldozatot még ő sem vállalhatna be, Timosenko-per ide vagy oda.

Ravasz Ábel