Ezért (is) sztrájkolunk

Úgy döntöttünk, immár több mint ötszázan 19 felsőoktatási intézményből, hogy sztrájkba lépünk. Nincsenek saját követeléseink, kizárólag a sztrájkoló tanárok szerintünk jogos igényeit támogatjuk, szolidaritási alapon.

Persze tehetnénk ezt máshogy is, lehet támogató nyilatkozatokat írogatni és állást foglalni, szimpátiatüntetéseken részt venni, közösségi oldalakon véleményeket nyilvánítgatni. De úgy éreztük, ennek nem sok értelme van, ha úgy tetszik, nem éri el a sajtó és a híreket figyelők ingerküszöbét. Ha igazán segíteni akarunk, ha igazán komolyan gondoljuk a szolidaritás kinyilvánítását, akkor sztrájkolni kell és kész. Azért, mert betelt a pohár, elszakadt a cérna, többeknél akkor, amikor a hatalom arrogáns és lekezelő módon bánt az elkeseredettségükben sztrájkoló tanárokkal, hazudozva és rágalmazva. Mert nem igaz az, hogy nincs már idő jogszabályt módosítani, hogy most nincs pénz, rossz az időzítés. Ócska kifogások. 

Választhattunk: hagyjuk, hogy a hatalom felmosórongyként bánjon a tanárokkal, tétlenül végignézzük, ahogy kivéreznek, majd továbbmegyünk, vagy teszünk valamit. 

Persze túl sok illúziónk nincs. Ez a kormány aligha teljesíti a követeléseket, a választások utáni meg egy nagy kérdőjel. Akkor minek csináljátok, kérdezik, kérdezhetik sokan. Azért, mert éppen ideje, hogy az egyetemek állást foglaljanak fontos társadalmi kérdésekben. Hogy ne csak a diplomaosztó ünnepségeken hangoztassák a magasztos elveiket, hanem a gyakorlatban is megmutassák, nem félnek kiállni mellettük. Hogy a tanárok végre példát mutathassanak a diákoknak, hogy ne kelljen szégyenkezniük amiatt, hogy az egyetem vezetése nem tesz semmit, a hatalom lekenyerezi a rektorokat külön adományokkal, hogy megint működik az oszd meg és uralkodj politika. Hogy végre legyen önbecsülésünk. Ellenkező esetben nem kell meglepődni, hogy ha senki nem áll ki mellettünk, amikor majd velünk törlik fel a padlót. 

Ki álljon ki az alap- és középiskolás tanárokért, ha nem mi. Hallgatóink onnan érkeznek, végzőseink közül sokan oda mennek tanítani, meg persze nekünk is vannak gyerekeink, akik ott tanulnak vagy fognak tanulni. Most megint – jó hazai szokás szerint – morogni fogunk tovább azon, hogy a hozzánk érkező emberanyag romlik, hogy a tanári pálya nem vonzó a legjobbak többsége számára, hogy a gyerekeink oktatásának színvonala nem mindig a legjobb, vagy végre teszünk egy kis lépést azért, hogy ez megváltozzon. 

Lehet, hogy a gyakorlati haszna az egésznek a nullához közelít, de legalább a tanárok úgy érezhetik, valaki odaállt melléjük, átvette tőlük a stafétát, mi meg kicsit egyenesebben járhatunk. Már megérte. 

A szerző a Comenius Egyetem politológia tanszékének oktatója és a Híd frakcióvezetőjének gazdasági tanácsadója