Éves identitáspróba

 

A frontvonalak nem változnak, évről évre ugyanazokat a csatákat vívják kocsmákban, családi ebédlőkben, interneten. Ahogy sok más helyzetben, itt se működik a méricskélés, hogy ki mennyire és miben hibás. Az egyik fél hibája nem mentesíti a másikat a sajátja alól. Az egyik oldalon ott van a szlovák nacionalizmus problémája, amit a hoki, a szlovák nemzeti identitás egyik pillére könnyen a felszínre hoz. A hoki a lojalitás tesztjévé válik. Erre egyébként intézményesen is rá van erősítve (a szlovákiai hoki-vb „my sme tu doma” rigmusa az elmúlt évtized egyik legvállalhatatlanabb pillanata volt), mintha a szlovák csapatnak való drukkolás lehetősége privilégium lenne, amit valaki vagy megkap, vagy nem. A valóság persze fordított: a csapatnak van szüksége a szurkolókra. A másik pólus a magyar nacionalizmus, ami egyik variánsában úgy ahogy van, elutasítja a reflektálást erre a sportra, másik variánsában pedig alternatív idolokat keres magának a lenézett szlovákokkal szemben. A leggyakrabban a csehek jelentik a pótapukát, hiszen ők azok, akikkel szemben a szlovák csapatnak a legutolsó időkig láthatóan komplexusa volt, és akik rendszeresen meg is verték őket. Egy kevésbé militáns variáns a finn csapat preferálása egyfajta finnugor rokonság kedvéért. (Csak hogy tiszta legyen: nincs azzal bajom, ha valaki a cseheknek vagy a finneknek drukkol, azt látom problémásnak, ha ezt nemzetpolitikai állásfoglalásként teszi.) A képletek a két pólus között is bonyolultak: ott vannak például azok a szlovákosodó magyarok, akik éppen a szlovák csapatot és a címeres mezt választják elhatárolódásuk jelképévé, és tele pofával oktatják ki hazaárulóságukról azokat, akik nem drukkolnak a szlovákoknak. Vagy azok a magyarországiak, akik nettó elszlovákosodásnak könyvelik el, ha valaki érti, miről szól ez a sport.A fenti stratégiák közös pontja a kizárólagosság illúziója: velünk vagy vagy ellenünk? Ha nem engem választasz, akkor haza/nemzetáruló, illojális, vegyes identitású, keverék senki vagy. Ez olyan nyomás, amely a kérdés feltevőjét leplezi le. Milyen identitás az, aminek egyetlen védelme, ha jó felé hipnotizálom szemmel a korongot? Milyen nemzeti büszkeség az, ami nem viseli el, ha a címeres meztől nem dobban meg a szívem? Nem annak van identitásproblémája, aki nem tud kizárólagos választ adni a fenti kérdésre, hanem annak, aki felteszi . Cseppben a tenger: a szlovákiai magyar mindennapok az elvárások hasonló hálójában zajlanak. Kétnyelvűséget követelsz? Illojális vagy az országodhoz! Nincs székely zászlód? Nemzetáruló vagy! Én viszont azt mondom: hagyjatok már békén, nem akarok mindennap tanúbizonyságot tenni egyikőtök-másikótok mellett, nem veszek részt a kisstílű harcaitokban a saját lelketekért, a saját magabiztosságotokért, a saját kis felségterületetekért. Én tudom, hogy ki vagyok, nem kell megmondanotok. Csak nézni akarom a meccsem, a szlovák hokisokat, a magyar pólósokat, az angol focistákat, akiknek olyan szívesen drukkolok az egy szívemből, amelybe ez mind belefér, a legkisebb gond nélkül.