Európa Szíria tükrében látja meg magát

A kilencvenes években még hihetőnek tűnő történet, hogy a világ szépen, lassan de egyértelműen halad a demokratizálódás és az integráció felé, mára keveseket győzne meg. A kétezres évek legelején még dübörgő, 2004-ben hatalmas keleti bővítést megvalósító Európai Unió 2008 óta válságból válságba billen át. A stabilnak tűnő határok destabilizálódtak. Lefagyott konfliktusok éledtek újjá, sőt teljesen újak is létrejöttek. A demokrácia felé haladó országok akadtak meg vagy tértek le erről az útról, sőt a liberális demokrácia ellenségei Európában is teret nyertek.

Ráadásul mindez némileg „fű alatt” történt meg. Európában nem történt olyan nagyobb, katasztrofális esemény, amely alapjaiban rendezte volna át a kontinenst. Igen, vannak és voltak válságok, de Európa karakterét nem érte egyetlen nagy és erős, koncentrált támadás. Történt viszont sok kis átrendeződés. Több fogalom visszatért a forgalomba vagy újraértelmeződött az elmúlt hónapokban, elsősorban a szíriai válság kapcsán. Érdemes ezek közül átgondolni néhányat.

Nemzetállam

Az Európai Unió mint projekt lényege az, hogy a nemzetállamok átadják képességeik egy részét egy országok felett álló regionális szervezetnek, amely azután közösen tudja képviselni ezen államok érdekeit. Az EU így addig működik, amíg tagjai úgy érezhetik, közös érdek fűzi őket össze. Az elmúlt éveket azonban a nemzetállamok részéről egy visszacsapási tendencia érzékelhető. Jogokat próbálnak visszaszerezni, vagy legalább igyekeznek megakadályozni a további integrációt. A közös érdekek nem látszanak, csak a válságok sora, melyekből az EU alig kecmereg ki. A közös érdek gondolata hatalmas csapást szenvedett Görögország esetében, amelyet az EU pénzügyminiszterei hagytak ezer sebből vérezni, büntetésképp. Hogy ennek milyen hatása lesz a többi tagállam hosszú távú elkötelezettségére a közös jövő mellett, ma még nem látható. Az viszont igen, hogy a menekültválság kapcsán több ország is tagadta a közös érdek létezését, a közös fellépés szükségességét.

2015 a nemzetállam EU elleni lázadásának az éve volt.

Menekültek

Európa mindig is szabad, befogadó közegnek tartotta magát, bármilyen üldözés elől menekülő logikus célpontjának. Mára ez az illúzió fenntarthatatlanná vált. Kiderült, hogy az érkező üldözöttek nem komfortosak a lakosság számára, és ezzel az európai értékek kiüresedése is napvilágra került. Tehetünk úgy, mintha az lenne a baj, hogy sokan jönnek és muszlimok. De ha például arra gondolunk, hogy a napokban Nyitra vidékén falunként pár szíriai keresztény család letelepítését is aláaknázták a helyiek, ez az illúzió nem tartható.

2015 az az év, amikor a menekült valaki megszánandóból valaki kiutálandó lett. Menekültből migráns.

Határok

Miközben Szíria fizikai határai olyannyira lebomlottak, hogy lassan gondolatban is elbontják őket – a Kalifátus a saját szakaszán már megtette, de a nemzetközi közösség is egyre többet gondolkozik azon, hogy fel kellene osztani az országot –, Európa déli határán a vonalak megmerevedtek. Az ott fekvő államok barikádokat emeltek, szögesdrótokat húztak, önkéntesen vasfüggönyt feszítettek ki. A tendencia nem világos: vajon az új európai szögesdrótok csak a régi határok utolsó kétségbeesett próbálkozását jelentik fontosságuk megtartására? Vagy pedig épp ellenkezőleg, a most elbontott szíriai határok épülnek majd vissza oda, ahol azelőtt voltak?

2015 a határok megkérdőjeleződésének éve is volt.

Kelet-Európa

A posztszocialista országok azzal vetették észre magukat a menekültválság kapcsán, hogy elzárkóztak a szolidaritás bármely formájától. Ez persze a legkülönbözőbb módokon valósult meg, de a tendencia mégis azonos volt: ide ne gyertek, itt nem adunk, itt nem akarunk ilyeneket. A lengyel Polgári Platform-kormány, amely hosszú évek óta a régió nyugati irányultságának egyik fővédnöke volt, tett néhány kísérletet a tendencia megfordítására, de a választások óta Varsó is besimult a régió többi országa közé. Az a remény, amelyet Milan Kundera írásai óta sokan érzünk, azaz hogy a posztszocialista országok történelmi tapasztalata adalék lehet Európa összeragasztásához, tovatűnni látszik. Helyette itt a nyugatiak frusztrációja: nektek csak akkor kell az EU, amikor pénzt adunk.

2015 Közép-Európa bukásának éve is volt. (Ezt nagyon nehezen írom le – de tehetek mást? Mondjam máshogy? 2015 Kelet-Európa integrációjának éve volt.)

Illiberális

Európa még mindig elkötelezettnek tűnik a demokráciával kapcsolatban, de a lakosság egy jó része abban már nem egészen biztos, hogy a liberális fajtáját szeretné. Ez persze sok kérdést felvet: egyáltalán mit jelent a liberális szó a mai kontextusban, és mit az ellentéte? Vajon az illiberális demokrácia azt jelenti, hogy ugyan szavazunk, de nem választunk? Hogy a csoportérdek felülírja az egyéni érdeket? Hogy az érdek felülírja a jogot? Erős érvek hozhatók fel amellett, hogy egy nem liberális demokrácia valójában nem is demokrácia, hanem valami más. Legjobb esetben is hibrid rezsim. Fontos arra is kitérni, hogy maga a liberális kifejezés is bemocskolódott, eltolódott, szitokszóvá vált.

Így 2015 az illiberalizmus előretörésének és a liberalizmus vesszőfutásának újabb éve is volt.

Többpólusú világ

A szíriai válság is mutatja, hogy mai világunk nem két nagy hatalmi blokk és nem is egy „világrendőr” birodalma. Hanem sok közepes méretű szereplőé, melyek alkalmi koalíciókba rendeződve próbálják továbbnyújtani befolyásukat, továbbépíteni szövetségi rendszerüket, továbbadni világnézetüket a globális tér számos pontján. 2014 az oroszok éve (is) volt, de idén a törökök, a kínaiak, az irániak, a németek és a franciák is közép- és nagyhatalmi pozícióban jelentek meg több konfliktusban. Utóbbi kettő a közös EU-fellépés keretein kívül is.

Nem túlzás azt mondani: 2015 az az év is volt, amikor a sokszor emlegetett többpólusú világ valóban tetten érhetővé vált.

Ezek a szavak, csomópontok csak az én szubjektív válogatásomat jelentik, és biztosan kimaradt sok minden, amiről érdemes lenne beszélni. A célom az volt, hogy olyan témákat válogassak, amelyek Szíria tükrében kirajzolják annak a világnak a képét, amelyben 2016-ban is élnünk kell majd. Egy olyan világét, ahol a globális politika bonyolult és kiszámíthatatlan. Ahol a határok, amelyek a nemzetközi rendszer alapkövét képezték, nem csak megkérdőjelezhetők, de meg is kérdőjeleződnek. Ahol a regionális folyamatok túlterjednek saját fizikai határaikon, és globálisan is kifejtik hatásaikat.

Mindezt pedig egy olyan Európában éljük majd meg, amely alapvető sorskérdésekkel küzd. Alapértékei megkérdőjeleződnek, identitása nemcsak kifelé vált értelmezhetetlenné – a magát világítótoronyként értelmező Európa hogyan engedheti a határainál meghalni civilek tömegeit? –, hanem befelé is: Hol van az a szolidaritás, azok az „európai értékek”, amelyekről annyit beszélünk? Hogy válhatott szitokszóvá a liberalizmus, amely nemcsak a liberális, hanem a konzervatív politikai értékrendet is megalapozza? Vajon a nemzetállamok maga alá gyűrik az uniót, vagy az EU képes lesz kiemelkedni a káoszból, esetleg még meg is erősödik?

És végül: mi lesz 2016-ban azzal a régióval, amelyet eddig előszeretettel neveztünk Közép-Európának, most azonban egyre inkább eltávolodik attól az értékrendtől, amely összefonódik ezzel a kifejezéssel? Vajon képes lesz egy olyan új önkép megtalálására, amely által pozitív erő lehet Európa jövőjének alkotásában? Vagy pedig megmarad annak, ami idén volt – követelőző, de a szolidaritásra nem képes, nem hajlandó perifériának?

Megannyi kérdés, amelyre 2016 sem válaszokat ad majd, hanem maximum a jövőbeli válaszok elemeit. Tendenciákat. Érdemes lesz odafigyelni rájuk, mert bármilyen nehéz is a történelem hibásan beharangozott vége utáni világ, azt nem lehet tagadni, hogy érdekfeszítően izgalmas.