Én elmegyek szavazni!

A TV-képernyőn szinte kicsapódik az az izzadságszagú, megfeszült, valamit minden áron közölni akarás, a kínlódás, hogy valami módon képes legyen az aktuális politikus valami olyat mondani, amivel a választópolgár tudatába tud hatolni.

Kevesebb undorító dolog van, és mindig is utáltam ezt a rövid pár hetes időszakot, mint amikor a politikum egyszer csak felfedezi, hogy van egy dolog, amitől valóban függ, jobban mint a pénztől: a választópolgár akaratától. A rosszullét kerülget ilyenkor. 30 éve ugyanaz a koreográfi a: kampány, választások, majd síri csönd, csak a szabad sajtónak köszönhetjük, hogy egyáltalán látható, mivel ütik el az idejüket az öltönyös urak. 30 éve tanuljuk a demokráciát, de még mindig messze vagyunk a gyakorlószinttől, csak ízlelgetjük négyévente, pedig valójában a választás 24 órájában nekünk, állampolgároknak nagyobb a hatalmunk, mint azt az átlag tudatosítja.

Képzeljük el a választás napját! Felkelünk, fogat mosunk, reggeli, kávé. Majd egy nyugodt szombati napot élünk meg, talán kirándulunk, dolgozgatunk a kiskertben, mindennapi teendőinkkel szöszölünk. Mindeközben országszerte több száz öltönyös, kifésült, kikent-kinyalt úr és hölgy ül a pártközpontokban és malmozik. Tagadják, de mindenkit majd szétvet az ideg, a feszültség óráról órára hullámzik, fogy a cigi, az olcsó kávé, meg a 3 rétegű WC-papír. Négyévente egyszer ezek az alakok azt a feszültséget élik át, mint az átlagember egy érettségi plusz államvizsga kombinációjától. Be kell, hogy valljam: ez engem hihetetlenül felvillanyoz. Ott és akkor 24 óráig a mi kezünkben van a politikum, tokkal-vonóval.

Akkor miért ne használnánk ki? A rendszerváltást követő posztszocialista csalódottság mára, különösen ha az elmúlt 3 év kihívásait nézzük, komoly reneszánszát éli. A „régen jobb volt” érzésre a sok képviselő még rá is játszik. Én ezen igazából nem csodálkozom, még egy egész generációnak kell felnőnie, akik távolabb képesek látni a saját portájukon, több nyelvet tanulnak meg beszéni, mint szüleink, több országot tapasztalnak meg és többet csalódnak. A jelen nemzedékének csalódni kell, hogy ne csak megértse, de belé is ivódjon a változás szükségessége. A ma politikusának pedig az kéne, hogy legyen a legfőbb feladata, hogy úgy segítse át ezt az országot ezen a tanuló fázison, hogy közben a demokrácia, mint a legfőbb eszköze a fejlődésnek, nem enyészik el.

Nekünk, a jelenkor választóinak pedig az a felelősség jutott, hogy ezt biztosítjuk. Ezért én azt mondom, csukjuk be a fülünket, szemünket, kukázzuk a kampányszemetet, kicsit kapcsoljuk le a TV-t, rádiót, YouTube-ot, Facebookot a választás napján! Verjük ki a fejünkből az ígéretek végtelen áradatát, a szitkokat, a hazugságokat és a féligazságokat, és helyette tekintsünk a múltba! Egy, két, tíz évre visszamenően. Mi volt az, amit mi megtapasztaltunk, amit családunk, közösségünk valóban megtapasztalt abból a tevékenységből, amit a politikus nem átall munkának nevezni? És nem mellesleg, tudatosítsuk, hogy 24 órára mi vagyunk az igazi főnökök, használjuk ki, és ahelyett, hogy otthon maradunk, mert a bizonytalanok csoportjába tartozunk, használjuk ezt a hatalmat, amiért a múltban férfiak és nők adták az életüket! Sokunknak talán soha nem lesz nagyobb erő a kezében ahhoz, hogy változtasson sorsán.

Menjünk el szavazni, induljunk el akkor is, ha még a kapuban sem tudjuk, kire adjuk le voksunkat, legyünk ott és tegyük meg magunkért! Mert a populisták és hazugok ettől félnek a legjobban, a választópolgártól, akit nem a kampány győz meg, hanem a hit és akarat, az óhaj, hogy egy jobb jövő elé nézhessen. Én elmegyek szavazni!