Empatikus „kisebbségiség”

Sem a két halálos áldozatot követelő pozsonyi, sem például a testi sértéssé fajuló nyitrai esetek kapcsán nem kell hosszasan magyaráznunk, pontosan milyen történésekre is gondolunk ilyenkor. A közbeszédben mindenekelőtt a homoszexualitás témája kapott újabb lendületet, ám mint a hasonló megosztó témák esetében, úgy ezzel kapcsolatosan sem várhatunk gyorsan kialakuló egyetértést, kompromisszumokat. Sőt.

Számos identitásforma tarkítja társadalmunkat, meg úgy egyébként a teljes emberiséget. Etnikai, nemzeti, vallási, nemi, lokális, szubkulturális, szakmai – hogy csak néhány fontosabb típust említsünk. Hogy aztán ezek a formák számos dologban különböznek, az világos. Óvatosan kell összehasonlítanunk őket egymással – ám amikor alá-fölé rendeltségi viszonyok szerint szemlélődünk, van miről elgondolkodnunk. A társadalom, a kultúra, velük együtt a politika, ill. az ezzel hol érintőleges, hol mélyebb viszonyt ápoló mágikus erejű piac – olyan furcsa képződmények ugyanis, amelyek bizonyos hierarchiákat állíthatnak föl az identitásformák között (is). Így például Szlovákiában megtörténhet – ám szerencsére azért nem mindenkor és mindenhol –, hogy előnyösebb, ha valaki etnikailag és nemzetileg is szlovák, konfesszió szerint pedig mondjuk római katolikus vagy evangélikus. Az sem hátrány, ha valaki Pozsonyhoz, nem pedig Szobránchoz ragaszkodik forró szívű lokálpatriótaként, valamint várhatóan jobban fog menni a szekere egy termékmenedzsernek, mint egy muzeológusnak. S hát ha valaki ennek tetejébe még heteroszexuális is (akik egyébként örök, általában 70–90%-ot kitevő többséget jelentenek bármilyen társadalomban), nem pedig meleg, akkor igazán otthonosabban érezheti magát – már amennyiben a „többségi logika” szerint gondolkodik. Ha ezen a téren kicsit jobban megkapirgáljuk a szlovákiai közbeszéd felszínét, mindenhol rálelhetünk egy közös mozzanatra, ami mintegy egységesíti a kisebbségeket. Nem másról van itt szó, mint arról, amikor valaki a többség részéről valamilyen típusú megvetéséről biztosítja a hozzá képest kisebbségként azonosítható csoportokat. Ez az a kulcspont, ahol egyszerre elvont, strukturális szinten, valamint nagyon is konkrét, kézzelfogható módon azonos sorsban osztozik bármely kisebbség. A mélyben valahol ugyanarról a sérelemtípusról van szó, amikor valakit az etnikai, szexuális, vallási vagy más hovatartozása miatt ér retorzió. Ezekért általában a valamilyen értelemben vett többség a ludas, amely (figyelem!) esetleg még arra hivatkozhat előszeretettel, hogy ő csak tulajdonképpen egy veszélyben levő kisebbség, ezért cselekszik úgy, ahogy. Az pedig már tényleg a probléma parnasszusa, ha – s ez most tetszőleges példa – halmozódnak a kisebbségi identitásformák, s Szlovákiában valaki nemcsak magyar, de homoszexuális is, miközben mondjuk szociális munkásként dolgozik, s emellett a buddhizmussal kacérkodik.

Szlovákiai magyarként meglehetősen átfogó tapasztalata lehet arról az embernek, hogy mit jelent valamihez képest kisebbségnek lenni. Hogy többek között milyen érzés a meg nem értettséget folytonosan hangoztatni, annak valamilyen tárgyi formát is adni, nyilvános rendezvényt szervezni köréje, elborzadni, ha valakin fizikailag csattan a többség agresszív indulata – és így tovább. Itt rejlik talán a mindenkori kisebbségi lét legmélyebb tanulsága arról, hogy a túlzottan erős többség–kisebbség kontraszt energiapocsékolásra, egymás bántására, megalázására és hasonló huncutságokra ugyan elég prímán megfelel, másra azonban kevésbé. Ilyen tapasztalattal vajon kit kell istápolni, ha valakit a „kisebbségisége” miatt bántanak?