Elmúttnyócév

2010 óta a Fidesz-kormányok éveken keresztül az „elmúlt nyolc évre” hivatkoztak. Most, miután ők is lehúztak 8 évet a hatalomban, lassan ideje mérleget vonni. Kezdjük azokkal a célokkal, melyeket a miniszterelnök már-már mániákusan követ. Első helyen rögtön ott a labdarúgás. 2010-ben Magyarország válogatottja a 42. helyen volt a FIFA-világranglistán (2009-ben az 54-en). Az aktuális 2018-as listán a fociba ölt százmilliárdoknak köszönhetően sikerült felkapaszkodni az 54. helyre… További hosszú távú cél a népességfogyás megakadályozása, Orbán szállóigévé vált mondása, a „három szoba, három gyerek, négy kerék” jegyében. 2010. január elsején Magyarország népessége 10 millió 14 ezer fő volt, 2017 elejére 9,8 millió alá esett (az 1955-ös szintre). Azaz a két Orbán-kormány nyolcéves mérlege mintegy 250 ezer fős népességfogyás lesz (ha meglesznek a tavalyi adatok is), de nem baj, fel a fejjel, 2018 a családok éve!

Nézzük a gazdaság „felvirágoztatását”. 2010-ben az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) az uniós átlag 65 százaléka volt, 2016-ra ezt sikerült 67-re, azaz két százalékponttal feltornázni. Szlovéniát és Horvátországot kivéve az összes térségbeli versenytárs gyorsabban zárkózott fel, közben Észtország, Litvánia és Lengyelország egy főre jutó GDP tekintetében megelőzte Magyarországot (Csehország, Szlovénia és Szlovákia már 2010-ben is előtte volt). Szóval folytatódott a leszakadás a régiós versenytársakhoz képest, de nem baj, a Balkán még Magyarország mögött van…

A munkaerőpiacot tekintve már jóval jobb a helyzet, a foglalkoztatottak száma 3,7 millióról 4,31 millióra nőtt a 2010–16 közötti időszakban. Némi szépséghiba, hogy ebben benne van a felturbózott közmunkaprogram és részben a külföldi munkavállalás felfutása is. Az előbbi sem igazi munkahelyeket nem teremt, sőt, jórészt átjárást sem biztosít ezekhez, az utóbbi meg nem a kormány érdeme (hacsak nem negatív értelemben véve az). A 10 év alatt ígért egymillió új munkahely így is matematikai képtelenség, és a foglalkoztatottsági ráta 2016-ban a régiós középmezőnyben volt (közmunka nélkül meg az utolsók között lenne).

Mindezt példátlanul kedvező külgazdasági körülmények között sikerült elérni. Rekordmértékű uniós forrás áramlott a magyar gazdaságba, rekord-alacsonyan voltak a kamatok (olcsón volt újrafinanszírozható az államadósság), az exportorientált magyar gazdaságot húzta a német és a régiós növekedés, a magyar kormánynak meg példátlanul nagy hatalma volt (5 évig alkotmányos kétharmados többség a parlamentben). Ha vége szakad a világgazdasági konjunktúrának, akkor Magyarország továbbra is a térség egyik legsebezhetőbb (a horvát után még mindig a legmagasabb államadósságszinttel rendelkező) országa lesz, így még a soha meg nem ismétlődő kedvező időszak részsikerei is erősen megkérdőjeleződhetnek.

A rohamosan öregedő és fogyatkozó magyar társadalom jórészt felélte pénzügyi erőforrásait – a kormány és a háztartások továbbra is el vannak adósodva, a kormány államosította és elköltötte a második pilléres nyugdíjpénztári megtakarításokat és a tervezett óriásberuházások (Paks II., Budapest–Belgrád vasút) kapcsán hatalmas hitelfelvételekre készül. Eközben félelmetes, hogy a népesség milyen apátiával szemlélte nyugdíjpénztári vagyonának lenyúlását, illetve a demokratikus fékek és ellensúlyok rendszerének meg a jogállamnak a lebontását és a közvagyon szétlopását. A második és harmadik Orbán-kormány nyolc éve után a társadalom ott tart, hogy egy közvélemény-kutatásban megkérdezettek kétharmada abban a tudatban él, hogy Soros György Pártja (SGYP) is részt vesz az idei áprilisi országgyűlési választáson, és a válaszadók mindössze 24 százaléka tudja, hogy nem is létezik ilyen párt.