Elkezdődött az ujjal mutogatás…

Láthatóan elbagatellizálták az egészet, kicsit „játszadoztak”, és bizony érezzük: igazából mintha soha nem is akartak volna megegyezni. Simon Zsolt az MKP-t teszi felelőssé azért, hogy nem jött létre a közös út, Sólymos László, a Szövetség Országos Tanácsának elnöke pedig úgy véli, hogy a Magyar Fórum részéről nem volt meg a megfelelő akarat. Kinek van akkor igaza?

Ha a szlovákiai magyaroknak tennék fel ezt a kérdést, akkor minden bizonnyal a válasz egyhangúan az lenne: egyiknek se. Itt már inkább azt kellene megvizsgálni, hogy ilyen hozzáállással mit szeretnének elérni, hisz nem úgy néz ki, hogy értünk, az itt élő magyarokért küzdenek. Nem az mutatkozik meg, hogy a helyi kisebbséget képviselik, hanem az, hogy a saját egójuk védelme érdekében képesek eldobni a szavazókat is. A „nagy magyar büszkeség”, ugye…

A Magyar Fórum elnöke délelőtt arról beszélt, hogy a Szövetség azt ajánlotta, a jelöltjeik a választási lista elején a 7. és 16. helyet kaphatják meg, illetve még a 23. és a 24. pozíciót is átengednék a számukra. Simonék viszont azt szerették volna, ha az első 15-ben négy helyre állíthatnak jelöltet. Innen látszik igazán, hogy mennyire fontos a személyes érdek. Ha nem számított volna az, hogy konkrétan ki kerülhet be a parlamentbe, akkor ilyenen nem akadunk fenn. Magyarok vagyunk, „egy vérből valók” – először legyünk ott a törvényhozásban, és idővel minden kialakul! De nálunk ez nem így működik. Mindenki akarna egy szeletet a tortából, s nem az a fontos, hogy az itt élő kisebbségnek is morzsázni tudjanak, hanem hogy egymás között feloszthassák a morzsákat. Viszont így a bejutási esélyek mélyre zuhantak. Az az egymaréknyi ember is megoszlik majd az urnáknál. Bármelyik havi felmérést nézzük a választási adatokról, azt láthatjuk, hogy együtt nagy esély lett volna a parlamentbe jutásra. Külön-külön talán van esélyük a támogatásra, de nem biztos, hogy mandátumokat is sikerül szerezni.

S ebben az a szomorú, hogy mi nem többen vagyunk, hanem évről évre kevesebben. Gondoljunk csak bele abba, hogy most lett volna igazán esély arra, hogy egységesen elérjünk valamit. Ezzel szemben az idősebb generációt megosztották, a fiatalabbak kedvét még jobban elvették, és szépen lassan megtapasztalhatjuk azt, hogy a magyar politika határmezsgyére kerül. Ha most nem sikerül összefogni, akkor négy év elteltével még nehezebb lesz. Még kevesebb olyan választópolgár lesz majd, aki potenciált fog látni a magyar érdekképviseletben. Annyi formája volt már, olyan sokfelé alakult, és még mindig nem tud egyezségre jutni egy „maréknyi” itt élő ember. Azt sem mondhatjuk, hogy mások vagyunk, hisz ugyanazon nehézségekkel kell szembenéznünk – gondoljunk csak a nyelvtörvényre, az oktatásügyre, a regionális fejlesztésekre.

Mondhatjuk, hogy mi magyarok vagyunk, egy nyelvet beszélünk, de a közös érdekek sajnos hiányoznak. Szomorú ezt látni, hisz nem tudjuk, mi vár ránk az elkövetkezőkben, s továbbra is csak a reményre támaszkodhatunk. Tényleg érdemes ilyen „harcokat” vívni egymás között ezen a szinten? Nem ártana végre észhez térni...