Elbeszélés

A napokban már egészen vulgáris hangnemű ellenplakátok is megjelentek, amelyek bizonyosan még a törvényességen belül vannak, de hogy a jóízlésen belül-e, az már egy másik kérdés. A nyomdafestéket mindenesetre láthatóan jól tűrték. Sokan elmondták már a véleményüket arról, miért mennek el, és ha elmennek, miért fognak úgy szavazni, ahogy; illetve hogy miért nem mennek el. És mindehhez joguk van. És ez jó. Ami nem jó, hogy az ország elszalasztott egy lehetőséget az össztársadalmi vitára. Az államfő november 27-én írta ki a népszavazást, de annak előkészületeiről már jó előre lehetett tudni. Így adott lett volna a lehetőség, hogy ha már egy mindannyiunkat érintő téma – hiszen valamilyen, hagyományos vagy nem hagyományos családja az emberek nagy többségének van – került ilyen exponált pozícióba, akkor annak kapcsán érdemi vita indulhasson. A családról. Például arról, hogy veszélyben van-e, meg kell-e védeni, ahogy a referendum szervezői vélelmezik. Az örökbefogadásokról. Arról, hogy miért ilyen bonyolultak. A szexuális nevelésről. Az eutanáziáról. A házasság intézményéről, a válásokról, vagy éppen arról, mire elég 23 euró családi pótlék. Nem ez történt, a népszavazás ellenzőinek egyik konkrét tábora még a vita lehetőségét is elutasította; a „párbeszélő” felek tábora eleve redukálódott. Ez részben annak is  tulajdonítható, hogy a Szövetség a Családért eléggé kisajátította a témát, és minimális volt az igyekezet mások bevonására, még a népszavazáspártiak táborából is. Az sem elképzelhetetlen, hogy sokakat az olykor teljesen szereptévesztett, hisztérikusan fasisztázó, megbélyegző ellenkampány tartott vissza a véleménynyilvánítástól. Érvből fokozatosan egyre kevesebb, indulatból egyre több lett, ahogyan a felek elbeszéltek egymás mellett. Talán akadtak olyan pillanatok, amikor ezt a folyamatot még meg lehetett volna fordítani, mostanra viszont ez a hajó elment.