Egy korszak vége

A normális az lenne, ha negyven-ötven év múlva ismét előmászna egy nyugdíjas Kissinger, aki emlékirataiban elejtene néhány homályos anekdotát arról, hogy azért az iraki meg az afganisztáni háborúban sem minden úgy zajlott, ahogy azt a nagyvilágnak tálalták volt. Mindenki hümmögve legyintene egyet, üsse kő, nehéz idők voltak, de ma már máshol tartunk.
A megrendítő stílusú és tartalmú titkos táviratok ismeretében nyugodtan elhihetjük, a CIA hónapok óta minden erejével azon dolgozott, hogy Julian Assanget eltegye láb alól. Az Interpol körözési parancsa alighanem már csak egy fonnyadt eper volt a pezsgőspohár peremén. Ha tegnap Assange nem hagyatta volna letartóztatni magát, az amerikai titkosszolgálatok szépen csendben agyonlövik, eltüntetik, a történelemkönyvekben pedig unokáink azt olvassák majd, hogy Assange-t soha senki nem találta meg, olyan jól elbújt. Egyébként mire mennének vele, ha élve megkapnák? Az egész világ árgus szemmel figyelné őket, ők pedig nem csinálhatnának vele semmit. Pedig biztosan vannak vele terveik, és ez nem is csoda, ekkorát és ilyen büdöset ugyanis még soha senki nem csinált az USA arcába.
A mezei olvasó számára ez hálás történet, van ugyanis tanulsága, nem is egy. A legközérdekűbb az, hogy nem kell mindent elhinni, amit a tévéhíradókban és az újságokban látunk. Ezt ugyan eddig is tudtuk, de most már annyit sem kell elhinnünk, amennyit eddig. A másik, hogy a nemzetközi kapcsolatok hazugságokra épülnek, és az USA, az aktuális szuperhatalom pedig nem követeli meg a professzionalitást saját diplomatáitól. Aki Joseph Heller Gold a mennybe megy című könyvére eddig mint szórakoztató fikcióra tekintett, most nyugodtan elolvashatja kordokumentumként is. Amerikáról megint lerántották a leplet. Nehezen hihető, hogy ezt a rengeteg botrányos táviratot képesek lesznek kimagyarázni. Ez is egy jel. Amerika gyengélkedik.