Egy család vagyunk

Éveken át hiába ismételgettem, hogy a sport közösségkovácsoló erő, tehát identitásmegőrző szerepe is van, senkit nem érdekelt, senki sem tartotta jó ötletnek egy ilyen jellegű sportszociológiai kutatás támogatását. Bezzeg mióta a DAC mérkőzései annyi embert vonzanak – sőt, úgy veszem észre, egyre inkább divattá válik ott lenni –, egyre több ember kezdi érezni, hogy ez az igazság. És ez jó. Mert nekünk, szlovákiai magyaroknak a sport terén is van mire büszkének lennünk.  A legutóbbi hatalmas sikerek közé tartozik a dunaszerdahelyi sakkcsapat extraligás győzelme. Mivel ebben családilag is érintett vagyok, a győzelem fényében az embernek eszébe jutnak az akadályok is, amiket le kellett küzdeni. A legnagyobb akadály a pénzhiány, főleg amikor a sportolót, aki korát tekintve még kisgyerek, az eredményei alapján már nemzetközi versenyekre is nevezik. Akkoriban a sakkszövetség egyes tisztviselőinek az volt az álláspontja, hogy egy gyerek még nem tudhat sakkozni. Ha országos bajnok lesz, az a véletlen műve, ezért nem érdemes bele invesztálni, és még azt a pénzt sem adták oda, ami járt volna (persze ezt csak tudni lehetett, bizonyítani nem).  Egyszer egy új alapítvány meghívta bemutatkozó sajtótájékoztatójára a kis sakkozókat. Aranyosak voltak, ahogy komolyan a figurák fölé hajoltak, az újságírók áradoztak, szóval jó marketingfogás volt. De ezt még akkor nem tudtuk. Mi, érintett szülők úgy tudtuk, hogy ez a gyerekek támogatására frissen létrejött civil szervezet azért hívott meg bennünket, mert támogatni akarja a mi gyerekeinket is. Amikor elmentek az újságírók, a szervezet vezetője is pakolni kezdett. Akkor a többi szülő noszogatására odamentem, és kezemben a gyerekeink hosszú eredménylistájával megkérdeztem, hogy tudnák-e őket támogatni. A hölgy megkérdezte, hogy vannak-e valamelyiknek problémái az iskolában. Nincsenek, mondtam. Van olyan, akinek a szülei elváltak? Valamennyien ráztuk a fejünket, hogy nem, nincs. Van-e valamelyiknek viselkedészavara? Az se volt. Akkor mijük van? Hát, mondom, tehetségük. Erre sajnálkozva kijelentette, hogy az nem ok a támogatásra, ők csak a hátrányos helyzetű gyerekeket fogják támogatni, és különben is, a sakknak nincs közönsége. Aha. De akkor minek hívtak ide minket, kérdeztük kissé mérgesen. Mert olyan helyesek ezek a kis sakkozók, mondta, az újságírók is oda voltak tőlük, igaz?!  Hát így. De ez már rég volt. A lényeg, hogy tegnap a DAC-mérkőzés szünetében a többi dunaszerdahelyi bajnokkal együtt az aranyérmes sakkozókat is kihívták a pályára. És ez szép. Utóvégre „gens una sumus” – egy család vagyunk. Legalábbis a sakkozóknak ez a jelszavuk.