Disznóvágás bútorszereléssel

Városi-vidéki. Férfias-feminim. Elméleti-gyakorlati.

Piszkálódás-sértés. Szakértő-populista. Ezek az ősi ellentétek megjelennek a politikában is: van köze Orbán gumicsizmájának Karácsony szemüvegéhez? Van bizony. Egy politikus nem tudja függetleníteni magát saját családi-társadalmi hátterétől (gyakran nem is akarja, sőt: szavazóbázist épít rá) vagy éppen tanult új közegétől, ha inkább oda akar beilleszkedni. A stílus, a beszédmód ugyanúgy része a politikának, mint a programok, érdekek, gazdasági-társadalmi preferenciák.

„Ha egy ilyen ember benősül a családba, biztos lehetsz benne, hogy neked kell átmenni összeszerelni a bútorokat, amiket vettek. Hogy a vidékiek is értsék: ha disznóvágás van, ez a típus a vacsorára jön, de nem bánja senki, mert nincs láb alatt.” (Orbán Viktor Karácsony Gergely kapcsán az „elméleti” polgármesterekről)

Itt egy friss bonmot a magyar miniszterelnöktől, amellyel a mély választói sztereotípiákra utal. Orbán Viktor régóta a gyakorlatias, határozott, harcias, tapasztalt, rátermett vezető képét építi és mutatja: egy olyan emberét, aki vidékről jött, érti a nép nyelvét, ismeri országa lélektanát.

A másik oldalról persze – elhangzik ezerszer, naná: tessék belenézni a közösségi médiába, a modern kor online köpködőjébe – Orbán egy gumicsizmás ravasz paraszt, aki bizalmatlanul figyeli a baloldali-liberális összefogást támogató fővárosi értelmiségiek kifinomult moralizálását, egy viselkedni nem tudó erőszakos bunkó karakter. Ezek a felületi képek, hogy emögött a magyar vezető mennyifélét olvas, mennyit dolgozik, érintkezik az ország és világ komoly koponyáival – nos, erről kevesebbet beszélnek az emberek, ez a háttér; a rögzült vélemény úgyis adott a szimpátiák alapján.

Mondjuk szerintem nagyon vicces Orbán fenti megjegyzése, 25–40 közötti önmagamra ismerek benne: 25 alatt még eljártam a disznóvágásokra segíteni nagyapámnak, 40 felett meg rákényszerülök, hogy magam szereljek össze egy-egy elemes gyerekbútort, elvégre mégsem hívhatom mindenért apámat vagy apósomat. Átjárásos ember vagyok: vidéki kisvárosban születtem, vidéki nagyvárosban nőttem fel, szerettem Budapesten élni harminc évet, örömmel költöztem el onnan. De nem mindenki ilyen, s erre a politika rá is játszik: van a MI és van az ŐK.

„Nem vagyok egy műszaki ember. Amikor egyetemista koromban hazamentem és édesanyám mondta, hogy leszakad a konyhaszekrényen a polc és szereld vissza, akkor azt mondtam neki, hogy anyám, én értelmiségi vagyok.” (Karácsony Gergely, 2018)

Íme, az új budapesti főpolgármester maga sem rejti véka alá értelmiségi habitusát, bármit is jelentsen az. Eközben viszont azt is érdemes megjegyezni, hogy Orbán korántsem a régi, kommunizmus előtti birtokos parasztság leszármazottja, életútinterjúiban elmondja, ő a kádári vidéki melós-háztájis rétegből jön. Karácsony szintén vidéki srác, szabolcs-szatmári kisvárosi agrárértelmiségiek gyermeke, közvélemény-kutató szociológus – szóval a politikai vezetők valódi gyökerei nem feltétlenül azonosak azokkal a tulajdonságaikkal, amelyekre szavazóbázisuk miatt ráerősítenek. Egy viszont fontos: ha az illető személyisége nagyon eltér a felvett/ráruházott szereptől, abból baj lesz. Képzeljük el Orbánt szelíd, kardigános, szemüveges, városban kerékpározó vezetőként és képzeljük el Karácsonyt harsány, ízes néptribunként, aki focimeccseken szotyolázik. Ugye?

Hajnalban elmennek együtt a disznóvágásra, jól berúgnak, aztán megpróbálják összeszerelni az új IKEA-bútort, de nem sikerül, az egyik ügyetlen, a másik túl ittas hozzá, ledőlnek hát, mire felébrednek, jön is a vacsora, a szekrényt, amiben elaludtak, addigra a többiek megcsinálták, bár kissé billeg: na ilyen lenne a nagy magyar politikai konszenzus.

Úgyhogy inkább legyen vita és verseny a kormányzási kompetenciákról – csipkelődve, méltányosan, gyűlölet nélkül.