Beszélj úgy, hogy értsenek!

Elképzelem, ahogy azokon a napokon, amikor kéthetente megjelenik a cikkem, Edit néni a helyi postán megvásárolja a lapot, és amikor lapozza azt, meglátja a fotó mellett a cikk címét, és valami ismerős érzés járja át, valaki személyesebbé teszi számára a világról szóló lapot. Edit nénivel sokat beszélgetünk, mert a családom része, ő a sógorom anyukája, özvegy lett több mint egy éve. Egy ember a sok közül, akik olvasói a lapnak több évtizede, s akiről mi, akik szavakat címzünk az olvasóknak, ritkán hallunk, csak reméljük, hogy vannak és értenek bennünket.

Nagy kegyelem az az élettől, ha az ember képes szavakká formálni az érzéseit, gondolatait úgy, hogy más számára is érthető, átérezhető, befogadható legyen.

A kisfiam nagymamája, Erzsi néni, aki leginkább online olvassa az írásaim, évekkel ezelőtt azt mondta, arról írok, amit ő is, más is érez, csak ők nem tudják így megfogalmazni, mint én. Egyszer az énekes, Zorán mondta nekem az interjúnk közben, hogy Szókratész óta minden érzés már le lett írva, meg lett élve, csak mi hisszük, hogy van új a nap alatt. Ma már én is tapasztalom ezt, viszont az is biztos, hogy annyiféleképpen lehet látni, megélni azokat az ismétlődő érzelmeket, hogy végül ettől leszünk egyediek.

Az, hogy van, aki olvas, abban segít, hogy alkossak. De van egy másik bennem dolgozó hajtóerő is, mégpedig: ha sokáig nem írok, eltávolodom a saját Én részemtől, lassan tudattalanul kezdek sodródni a mindennapok ködös vizén, mert az írás arra kényszerít, hogy tömörítsem, szavakba zárjam a pillanatnyi megéléseim. Vagyis kezdjem értelmezni mindazt, amit megtapasztalok a világból.

Szavakkal kifejezni egy beszélgetés során a bennünk dolgozó folyamatokat, ahhoz elég sok minden kell. Többek közt akarat és az a szándék, hogy úgy beszéljünk, hogy közben a másik számára is érthető legyen, mit akarunk elmondani. Itt kezdődnek a gondok. Ugyanis ehhez sok embernek nincs eszköze.

Ismerek olyan szülőt, aki siratja a gyermekét, amiért eltávolodott tőle, amiért nem tudnak egymás életéről, de eszébe sem jut őszintén, a dac, a düh tévútjait kikerülve ezt kimondani annak, akit nagy szeretettel nevelt. Felhívni és csak megnyílni: hiányzol, szeretlek, szomorú vagyok, mert keveset tudok az életedről, és nagyon hálás lennék, ha jönnél...akkor, amikor akarsz. Nincs de, nincs ha, nincs mégis, csak egy tiszta, vádaskodás nélküli kommunikáció. De ugye idáig eljutni egy hosszú és fájdalmas utazás, amelyben képessé kell válni arra, hogy önmagunk árnyékát elfogadjuk és elismerjük, akarva-akaratlanul okozhatunk fájdalmat. Mert ez csak ennyi, vállalni kell, hogy követünk el hibát, miért olyan nehéz ez?

Sajnos ehelyett az ember inkább marad a saját szomorúságában, ami elhiteti vele, hogy tehetetlen és a gyerekének lenne a dolga, a kötelessége jönni, keresni a szülőt. A gyermeke pedig úgy érzi, olyan dühös rá a szülő, hogy biztosan csak bántaná, ha beszélnének, és megkíméli magát a szemrehányásoktól. Így telik el az értékes idő, tanult tehetetlenségben. A meggyőződésben, hogy nem szeretjük egymást, miközben a szeretet ott van, csak a büszkeség elnyomja.