Békemissziók

Oroszország 868 napja támadta meg Ukrajnát és azóta szakadatlanul zajlanak a harcok a frontvonalakon. Ehhez képest két és fél év után az európai vezetők szörnyülködve vagy zavartan nézik, ahogy az egyik miniszterelnök végigjárja a fenti útvonalat. Az Európai Unió, vagy akár az egyes tagállamok – köztük például a globálisan is értelmezhető súlyú Németországgal és Franciaországgal – ennyi idő alatt sem jöttek rá, mit is lehetne érdemben mondani a konfliktus megoldásáról. A nagy európai békeprojekt révén lérejött unió (amelynek az alapja az államszövetségen belül a problémák kibeszélése és orrvérzésig tárgyalása, amíg nem születik kompromisszum) ennyi idő alatt sem tartja elképzelhetőnek akár csak a puszta kapcsolatfelvételt, ami a jelenlegi, tarthatatlan helyzetet a nulláról eljuttatja valahová. Bárhová.

Az Európai Unió egyetlen értelmezhető válasza a krízisre Ukrajna feltétel nélküli támogatása, meg a szankciók. Ami erkölcsileg és gyakorlati szempontból is a helyes lépés – de a kríziskezelésre, nem pedig a válság megoldására. Mert a háborúnak ezen a ponton nincs értelmezhető kimenete. Rájöhettek erre azok a biztonságpolitikai szakemberek, akik tavaly nyáron teljes komolysággal boncolgatták, képes-e az annyira várt ukrán ellentámadás kiseprűzni az oroszokat a Krímből (még a frontvonalat sem sikerült áttörni), de gyaníthatják még az oroszok legnagyobb rajongói is, hogy a moszkvai előrenyomulásról szóló hírek falvakról vagy méterekről szólnak és nem lesz hirtelen és teljes ukrán összeomlás. 

A gazdasági háború kimenetele ugyanennyire zavaros. Egy darabig tartotta magát az a makacs hit, hogy Oroszország egy hirtelen társadalmi és gazdasági összeomlás szélén áll, legyen a jelenség okozója a Coca-Cola polcokról való eltűnése miatt zavargó tömeg, vagy a megsemmisülő olajexport. Ugyanez igaz fordítva is, a háború sújtotta ukrán gazdaság összeomlását is mindig holnapra várják Putyin rajongói, de az csak nem akar jönni. További probléma és a háborúba való belefáradás jele, hogy sorra dőlnek meg a tabuk és a mítoszok. Orbán egy éve még a kritikák kereszttüzébe került, mikor kijelentette, hogy az ukrán békéről a világhatalmak döntenek majd. A moszkvai látogatás kapcsán a napokban maguk az ukrán hatóságok érveltek azzal, hogy Magyarország túl kicsi ország ahhoz, hogy bármit is elérjen. Két év alatt teljesen más kontextusba került a fegyverszünet kérdése, amit még felvetni is eretnekségnek számított, ahogy az orosz követelések nemzetközi fogadtatása is rengeteget árnyalódott. 

A fentiek egyáltalán nem azt jelentik, hogy az Európai Uniónak szimbolikusan a busz alá kellene löknie Ukrajnát. Azt azonban igen, hogy valamiféle konstruktivitásnak meg kéne jelennie akár az uniós tisztviselők, akár a nagy tagállamok vezetőinek kommunikációjában. Máskülönben Orbán útjának fogadtatása jelzi az állampolgárok egy részének szemében azt, ami az uniós külpolitika esszenciája. A zavarodottsággal és haraggal vegyes makacsságot. Mindent, amiről nem szabadna szólnia egy értelmes külpolitikai stratégiának.