Az utolsó mohikán

Pityu későn nősült. Ő volt a banda utolsó mohikánja – sokszor röhögtek rajta a haverok, hogy neki aztán senki sem elég jó, minden nőben látott valami furát, neki nem tetsző tulajdonságot vagy egy görbe fogat. Mikor minden hónapban másba volt szerelmes, már csak legyintettek a barátok, hogy amint megkapja a csajt, úgyis lekoppintja, még annyi idő sem marad, hogy ők másodszor is találkozzanak vele. Pityu egyszer bemutatta Szilvit, aki sem túl szép, sem túl okos nem volt, szinte olyannyira átlagosnak számított, hogy mikor másodszor is elhozta egy közös programra, a többiek zavarba jöttek, és már el is felejtették a nevét. Sok bocsi közepette emlékeztették magukat, hogy Szilvi a Szilvi, majd értetlenül álltak a jelenség előtt, amiért néhány hónap járás után Pityu eljegyzési gyűrűt vásárolt a lánynak. Szilvi elvégezte a tanárképzőt, de nem volt humora, viszont jól tudott alkalmazkodni Pityuhoz, aki gyakran kényeztette a lányt, kihúzta a széket előtte, kinyitotta a kocsi ajtaját, s amikor migrénje volt, lemondta a pénteki pókert, csak, hogy ápolhassa. A jóhiszemű barátok arról suttogtak, hogy biztosan elrabolták az űrlények, mert ekkora változáson nem eshetett át a barátjuk, aki a szupermodell csajait úgy dobálta ki az ágyából, hogy azok még álmodtak. Szilvi viszont más volt, mást kapott és adott. Pityut nem használta ki, sokszor simogatta az arcát, és hangosan mondta, hogy ő a legcsodálatosabb férfi : gondoskodó, törődő, hogy micsoda mázlista ő, mert neki van egy ilyen párja. Pityu pedig ilyenkor kihúzta magát, szájon csókolta a nőt, és szinte egész este szorította a kezét.

Pityu a garázsban a tavaszra vásárolt virághagymákat kereste. Emlékezett, előző évben melyik szekrénybe rejtette, így hamar az udvaron találta magát, és még a fagyos földbe próbálta beszúrni. Szilvi ekkor libegett ki az ajtón, köntösben volt, mert a reggeli kávéja a kezében hűlt. „Édes, megvannak?” – kérdezte, mintha fontos kincsek után kutatott volna a férje. „Meg, drágám, meg” – válaszolta Pityu, aki bár felismerte a gumókat, arról fogalma sem volt, melyik milyen, és hogyan is működik a tavaszi virágok ültetése, csak azt tudta, hogy a felesége a jácint illatát szeretné reggelente érezni az ablak alatt, így ennek a kérésnek szeretett volna eleget tenni. Vagyis először ő semmit sem szeretett volna, de Szilvi egész héten rágta a fülét, ahogy csak ő tudta elérni a dolgokat. Ahogy meggyőzte, hogy az előző ház nem elég nagy, és hogy miért nem kell gyerek, helyette éljenek az utazásoknak és a nyugodt életnek.

A férfi alig nyomta a földbe az ásót, a kis földkupac alól kikukucskált az öntözőrendszer csöve. Húh, még szerencse, hogy nem vágta át, gondolta, így óvatosan ásott tovább. El is felejtette, hogy az építkezés során az öntözőrendszer is le lett helyezve.

Ekkor szólította meg a felesége, hogy máshova gondolta lerakni a hagymákat, ott mégsem lesz nekik jó helyük, inkább kicsit balra, pár méterre onnan kellene, mert ott szebb lesz. Így Pityu újabb lyukat ásott, majd temetett be, mert Szilvi félúton meggondolta magát, és kérte, mégis az eredeti helyre helyezze el a gumókat.

Pityu dühösen vágta a földbe az ásót, nem is nézett le, amikor az ásó feje más hangot adott ki, mint addig. Elkapta az öntözőcsövet, és ahogy kiemelte, magával rántotta azt, majd egy pukkanás hangja hallatszott.

Pityu káromkodások közepette vágta le a földre az ásót. Ott hagyta a földön a szerszámot. Szilvi odaszaladt és vigasztalni kezdte, futott a férfi után, az ásóval a kezében: „Mucuska, nem a te hibád! Milyen baromság ez, hogy nincs megjelölve valamivel a csövek helye. A kertészek is, akik ezeket lerakták, milyen alakok voltak?! Tudhatták volna, hogy bármit el akarhatsz még ültetni, hát honnan tudhatnád, hol futnak ezek a vacakok, nem?! Ne mérgelődj, majd legközelebb megmondjuk nekik, hogy ilyet ne csináljanak.” „De, micsoda seggfejek” – mondja a férfi , s végigméri Szilvit, aki pár év alatt műnő lett, felfújt száj és mellek.

Pityu a garázsban felhangosítja a Tankcsapdát, miközben azokon a nyári estéken mereng, amikor azt hitte, különleges élete lesz.