Az önsorsrontás logikája

A sajtó szemében Danko a kormány már-már rajzfilmszerűen gonosz kabalafigurájává vált. Robert Ficót könnyen nézhetjük számító autokratának, Pellegrinit egy olyan politikusnak, akinek megfelelési kényszere van, de mindkettőjükről könnyen feltételezhető, hogy okosak és számítóak. Ehhez képest az SNS elnöke rejtélyes körülmények között elcsap egy közlekedési lámpát, Dubajban tölti a napjait, kultúrharcol, Matovičcsal üvöltözik, a kormány puhaságát és döntésképtelenségét bírálja, mindennek a tetejébe pedig az elnökválasztási stratégiájának alapja, hogy a kijelentéseivel a saját koalíciós partnerét, Peter Pellegrinit üti és zsarolja. Danko hangoskodása első ránézésére finoman szólva sem tűnik túlságosan kifizetődőnek – a kormánykoalíció ezzel hosszú távon legfeljebb azt éri el, hogy az előző két kormányhoz hasonlóan idő előtt összeveszik saját magával és szétesik. 

Az SNS elnökének ténykedésére két magyarázat létezik. Az első az egyszerűbb: ezek szerint Danko egyszerűen csak egy kellemetlen ember, akinek a konfliktuskeltés a lételeme, és nem szeret, meg nem is tud máshoz alkalmazkodni. A második nyugtalanítóbb: ez a fajta romboló hozzáállás a szlovákiai politikai közegben egyszerűen jobban megéri Dankónak, mint a konstruktív magatartás és az ezzel járó eljelentéktelenedés. 

A szociális média korában élünk, amikor a hírekben való jelenlét és a megosztó témák nyílt képviselete a választók egy részénél kimondottan pozitívumnak számít. Minden megnyilvánulás megítélése a tálaláson múlik: a megegyezésből könnyen lehet megalkuvás, a csendben maradásból lapítás, az összeveszésből egyenes gerinc, a kemény, akár vulgáris megnyilvánulásokból pedig nyílt, őszinte igazságbeszéd. Amennyiben Danko meglovagolja az elégedetlenkedés hullámát, akkor több lesz a rajongója, és mivel nélkülözhetetlen a kormányzáshoz, a zsarolási potenciálja is növekszik. 

Az ilyesféle politika gyakorlásához nem a nyugalomra, hanem az állandó konfliktuskeltésre van szükség, akár még a saját partnerekkel is, hiszen egy politikusnak mindenkitől meg kell magát különböztetnie, és a rivaldafényben kell maradnia. A folyamatos veszekedés állandó figyelmet generál, ebben a közegben a megegyezés egyenesen kontraproduktív, hiszen az érintett hozzászürkül a közegéhez. Akkor pedig ki szavazna rá? 

Danko nem az egyedüli hasonló, eredményes szereplő a szlovákiai politikában. Igor Matovič a hangoskodó stratégiára egy teljes miniszterelnöki karriert alapozott, és a népszerűsége lecsengésével rájött egy alapigazságra: nem kell, hogy sokan szeressék, csak annyi rajongóra van szüksége, amennyien megkerülhetetlenné teszik. Megjegyezhetjük: a Magyar Szövetségen belül is kiemelten népszerű egy politikus, akit a veszekedés éltet – Gyimesi Györgynek hívják.