Az egyforma sokféléről

„Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” – Orbán Viktor kérdése így szól, a bojkottra szólító ellenzékiek válasza pedig az: nem létező problémára feltett hamis kérdés, mert a menekültek fogadása nemzeti hatáskör, tehát a kényszerbetelepítés riogatás, nem eshetőség. Következésképp a kérdésre adott bárminemű válasz a kormányfő politikai játszmáihoz adott támogatás: a szavazás aktusa Orbán támogatása.  Én nem egészen így gondolom, de ezt a logikát is el tudom fogadni, főleg, ha minden életeseményt Orbán politikai koordinátái között értelmezünk.  Mégis megfosztanám ettől az értelmezési kényszertől a referendum ügyét, s rögtön érthetővé válik számomra, ha valaki elmegy szavazni és nemmel szavaz.  Tegyük fel, a kényszerkvóta humbug, kamuriogatás. Akkor viszont fel lehet fogni a nemmel voksolást elvi véleménynyilvánításként arra az esetre, ha egyszer mégis kifundálnának valami ilyesmi központi kényszert a betelepítésre. S miután a polgár történelmi tudata lehet fantáziadús, egyben óvatos, elképzelheti ezt a kérdést jövő idejűként (a nyelv is megengedi). Ha van gyanakvó szavazó (van bőven, okkal), aki egy ma még nem feltétlenül fennálló kérdésre szívesen ad elvi nem választ a mi lesz kiszámíthatatlanságának tudatában, azt nem érzem akkora bajnak: simán elválasztható az orbánizmus összmegítélésétől, mint Quimby-koncert Trumptól. Megértem az elvi nemet mondó polgárokat, akik a hamis és blőd hazai kampánynál a brüsszeli központtal kapcsolatos kétségeiket érzik erősebbnek. Aztán persze vannak a népszavazási kérdésre voltaképpen igennel felelők, akik a menekültbefogadás mellett állnak, akik a multikulturális társadalom képét festik fel, akiknél erkölcsi parancs a migráns idegen szeretete és segítése elvi alapokon. A radikálálmodozó társadalommérnökök nem fogadják el, hogy a régi Európához ragaszkodók nem milliókat akarnak megbélyegezni, hanem előbb milliókat akarnak megvédeni: hogy a sorrendjükkel van a baj, meg a veszély- és valóságérzékelésükkel. Nem értik, hogy a népvándorlók száma végtelen, ami kontinensünk véget nem érő átformálását hozhatja. Úgy tekintenek a migrációra, mint egyszeri létszámkorlátozott lélekmegnyugtató aktusra, s – mint minden erőszakos fantaszta társadalomátalakító a náciktól a kommunistákig – gyűlölik a lassú, szerves építkezést, mert unják; szétverni mindent, újat a helyébe, ez a haladás. Ezek a koncepciók egyformává akarják tenni a bolygót, uniformisba bújtatni: a mindenhol ugyanolyan multikulti ideológiájával, amelyet a boldogan fogyasztó lények szelíd, irányítható tömege biztosít sűrűn ültetett tilalomfák közé szorítva. A mindenhol egyformán sokféle fából vaskarikája olyan világnézet, amely nemes szónoklatai ellenére voltaképp az emberek iránti mély megvetésről tanúskodik. A világ egy rettegett rengeteg, amelyre négyzetrácshálót borít az Ember.  De a Fenevad – amiképpen a Zseni – minduntalan kibújik alóla. Ósdi nemzeti kérdésben Albert Camus-t tartom iránymutatónak: „ha választanom kell anyám és az igazság között, az anyámat fogom választani” – tudjuk, rendszerek épültek arra, hogy megtagadd anyádat, jelentsd fel apádat és legyen az emberiség – mint elvont fogalom persze – a legközelebbi testvéred. (Camus megint: „általában szeretjük az emberiséget, hogy ne kelljen külön-külön szeretni az embereket”.)  A ragaszkodás ellenállás az idő ostromával szemben. A ragaszkodás hiábavaló, s éppen ezért szükségszerű hősi ellenállás az idő mindig győztes ostromával szemben. Amikor az értékesebbet olcsóbban adják a kisebb kereslet miatt, mégis jóval nehezebb beszerezni lelked belső piacán – ragaszkodj tehát hozzá: magadhoz. Szeresd a rászorulót és segítsd: az egyént, ne kollektív, távoli, konstruált képét.  A szerző magyarországi publicista