Amiért felhőtlenül lehet örülni az osztrákok elleni győzelemnek

Nem tudom elfogadni, hogy egy sportsikernek miért ne lehetne örülni mindentől függetlenül? Nem akarok kirekeszteni senkit a diskurzusból, de úgy tűnik, aki érti és szereti a futballt, az teljesen mást lát a magyar válogatott győzelmében, mint azok, akik számára az egész csak ürügy arra, hogy politizáljanak. Leírnék néhány gondolatot arról, hogy ez a győzelem mit jelent a magyar futball kontextusán belül és kívül.

A legrelevánsabb, mindenütt felbukkanó érv az, hogy a magyar foci a kormány eszköze a legitimációra, a korrupción keresztül itt szivárognak ki a pénzek az oligarcháknak, hogy a focira fordított pénzekből kórházakat lehetne építeni. Ez mind igaz! Csakhogy van két nagy bökkenő. 

1) Ezzel a futballszurkolók túlnyomó többsége, lényegében a fideszeseken kívül mindenki, egyetért. Azok nagy része is, akik Franciaországban, Budapesten vagy Jászberényben ünnepelték a győzelmet. 

2) Ez az érvelés a klubfutballra vonatkozik, és nem a magyar válogatottra. A kormánypénzek különböző formákon keresztül (TAO, stadionfelújítás, gyorssegély) iszonyú mennyiségben áramlanak a futballklubokhoz, nem pedig a válogatotthoz (a válogatott például azzal is súlyos pénzeket termelt, hogy kijutott az Eb-re). A stadionokat is a klubok kapják. És mit látunk?

Hogy az új stadionokba kevesebb néző jár, mint a régiekbe, hogy konganak az ürességtől, mert az emberek nem hajlandóak asszisztálni a magyar klubfutballnak nevezett csalássorozathoz (politikai- és alvilági kapcsolatok, mindent átszövő bunda, értékelhetetlen futball). A klubcsapatok ráadásul sikertelenek, ez is joggal irritálja az embereket. Azok, akik most a válogatottat ünneplik, azok többsége évek óta röhög azon, hogy az állami pénzből felpumpált magyar klubcsapatok már augusztusban kiesnek a nemzetközi kupákból valami szimpatikus azerbajdzsáni vagy montenegrói csapat ellen.

Mind látják a hazugságot.

Csakhogy Ausztria ellen a magyar válogatott játszott, és a futball kontextusa felől nézve ez egy másik történet. A magyar válogatott éppen azért népszerű most, mert harminc év után sikerült eltakarítani a válogatott környékéről a retrográd megmondóembereket, a semmirekellő edzőket, mindent, ami a fejlődés gátja volt. Mondanám, hogy a kádári mentalitást, ha nem kerülne rá rögtön a nemzeti címke.

A szurkolók pedig azért álltak a csapat mellé, mert látják, hogy Dárdai, majd Storck megérkezése óta komoly munka folyik. A játékosok végre nem alibiznek, hanem megdöglenek a győzelemért, mindennek van tétje, a csapat komoly módszerekkel készül. A válogatott korábbi magyar edzőit általában nem érdekelte az orvosi háttér, az elemzés, a statisztika. „A labda gömbölyű”, „az ellenfél játékosai is emberek” – ilyeneket tudtak mondani.

S ami a leglényegesebb: mindaz megvan a magyar válogatott győzelmében, amit annyira hiányolunk a magyar társadalomban: hogy valós teljesítmények után valós sikerek jöjjenek. A sokak által egyszerűen csak lenácizott futballdrukkerek pedig pontosan tisztában vannak ezekkel az apróságokkal, ezért is alakult ki az eufória. Meg azért is, mert nem egy szerencsétlen öngóllal nyertünk (mint tizenkilenc éve a finnek ellen), hanem két világklasszis góllal; a másodikat húsz év múlva is emlegetik majd a futballszeretők. Ahogy Stieber lövése után a labda behullott a kapuba, arra a „futballbuzi” (elnézést!) írók azt mondanák: költészet.

Ami most történt, az éppen a mutyista politizálás ellenében történt, a magyar játékosok bebizonyították, hogy profi menedzselés és felkészítés mellett mire képesek, egyúttal az is végérvényesen kiderült, amit eddig is tudtunk, hogy a magyar futballközvélemény harminc éve a pofánkba hazudik. A példa, persze, kiterjeszthető lenne az országra, láthatjuk, mire lennénk képesek felelősségteljes, európai menedzsmenttel. Az északírek elleni hazai meccs után nem gondoltuk volna, hogy két év sem telik el, és azt fogjuk írjni: az egész ország számára követendő példa, ami a magyar futballválogatottat körülveszi – szakmai szinten.

KISS TIBOR NOÉ, A szerző magyarországi sportújságíró, író