Ami még közös Tisóban és Kotlebában

Már 2016 óta aktuális a kérdés, hogy hogy lehetséges ez és hol történt a hiba. Kotleba akkor jutott be a parlamentbe és szavazótáborának 40 százalékát már akkor is az elsőválasztók és a parlamenti választástól addig távol maradók alkották.
A „rendszerből” kiábrándult fiatalok csapódnak Kotlebához, akiket nem is elsősorban a mindennapi betevő és a Smer által kínált egyéb szociális témák foglalkoztatnak, hanem az óriási társadalmi egyenlőtlenségek: nemcsak a vagyoni különbségek, hanem a törvény előtti egyenlőtlenség.

Kočner mobiltelefonja nyílt seb, a jogállam bűzlő hulla, és már darabokra szaggatták a kormányzati keselyűk, az ország minden szegletében érezni a szagát.

A változás pedig nem jött el, hiába cserélődtek kormányok, mindez pedig a rendszerellenes erőkhöz löki a fiatalokat, amelyek azt hirdetik, hogy mindent újrakezdenek, az alapoktól. Forradalomról beszélnek, amely elsősorban mindig a fiatalokat szólította meg, akiknek még van kedvük és erejük lázadni. Pontosan ebből táplálkozik a szlovák szélsőjobb.
Már 2009-ben közös memorandumot adtak ki a mindenféle radikális, nacionalista, szélsőjobboldali csoportok, a rendszerváltás utáni első generációnak titulálva magukat, és persze ott volt a megmozdulásokon Kotleba is, aki akkor még csak álmodott a nagypolitikáról.

De azt már akkor is tudta, hogy a kiábrándult, frusztrált fiatalok jelentik számára a parlamentbe vezető utat.

A memorandumban olyan dolgok álltak, mint az „általános idiotizmus” és „nem a bársonyos forradalom UTÁNI, hanem az igazi forradalom ELŐTTI társadalom”. Ilyen jelszavakra mindig mindenhol a fiatalok reagáltak a világtörténelem során. 

Bő tíz éve azonban még jobb idők jártak és a „forradalmi ifjúság” más vezetőket választott. Még korábban, 2002-ben az akkor fiatal, sokak számára szimpatikusan fellépő Robert Ficót, az akkor alakuló Smer elnökét. Aztán a liberális

Richard Sulík szólította meg a fiatalságot, például a marihuána legalizálásának ígéretével, azonban az SaS elnöke képes volt úgy megöregedni a politikában, hogy bármit is elért volna,

a fiatal választók egy része pedig átszédelgett Kotlebához. Meg Boris Kollárhoz.
Van még egy dolog, ami az ĽSNS vezetőjét erősíti: a Tiso-faktor. Az erősebb testalkat és rövid nyak – az én majd rácsapok az asztalra és rend lesz itt típusú politikus kiállása.
Ez jellemezte Jozef Tisót, Vladimír Mečiart és az évek során egyre jobban Robert Ficót, a történelmileg is legnépszerűbb politikusokat, akik fel tudták építeni saját személyi kultuszukat.
Kotleba pedig várja a maga lehetőségét. A gárdista egyenruhát levetette, néhány szót kihúzott a szótárából, de ez is azt mutatja, hogy milyen veszélyes, alkalmazkodóképes és még sokkal erősebb lehet.
A szerző a Trend hetilap kommentátora