ACTA: ágyúval verébre

Kezdjük talán azzal, mekkora is a szellemi munka értéke. Erről mi sem állít ki jobb bizonyítványt, mint pedagógusaink, kultúraszervezőink, könyvtárosaink és állásban dolgozó művészeink bére. A jóformán sértő és megalázó lekezelés, amely a szellemi munkával párosul, nem írja felül a felismerést, hogy a kultúra és művészet világsztárjainak, de bizonyos hazai képviselőinek is csillagászati honoráriummal jutalmazott műveit vagy szereplését jogászok siserehada védi kellő alapossággal. Maga Hollywood annak idején azért jött létre, mert a nyugati parton még nem létezett az irodalmi alkotások jogvédelme, s így következmények nélkül lehetett irodalmi művek tartalmát lenyúlni és megfilmesíteni. Most éppen Hollywood kezdte a kekeckedést az internetes tartalmakkal, s bár abban, hogy a mű érték és emiatt védelemre szorul, igaza van, de a módszerek módfelett nem demokratikusak.

E sorok írója évek óta foglalkozik rádiós tartalmakkal, s naponta tucatnyi alkalommal kell olyan döntést hoznia, amellyel a szerzői jogok, s főleg a szerzői jogdíjak közvetlenül kapcsolatosak. Rádiós zenei és irodalmi szerkesztők a megmondhatói, mekkora adminisztrációval jár egy-egy mű legális sugárzása, pl. csak azért, mert a még nem hetven éve elhunyt szerző jogörököseit megtalálni is nehéz. Ilyenkor jól jönne, és sokszor jól is jön a szerzői jogvédő szervezetek információs adatbázisa és munkája, a baj akkor kezdődik, amikor a szerzői jogokat védő szabályozás és az azt végrehajtó emberek húsz-negyven évvel vannak lemaradva technológiai ismeretekkel. (pl. CD-ben gondolkodnak akkor, amikor egy tisztességes USB port 10-15 „cédényi” tartalmat képes tárolni jegygyűrű méretekben.)

Az érem másik oldala, amikor egy egyezmény olyan, a felhasználó által nem is sejtett technológiai megoldásokat szorgalmaz, amelyek a mű védelmén túl az egyén alkotmányos személyi szabadságát vágják sutba mindenféle szégyenérzet nélkül. Tehát amikor az egyén mozgását, vásárlási vagy szórakozási szokásait monitorozzák, nem tudni, milyen céllal. Merthogy az egyén elektronikus kütyühasználati szokásai esetleg elárulhatják, hogy hány promille esetben húzott le tiltott vagy illegális tartalmat (a büntető kódexben szereplőkkel együtt), csakhogy eme egységnyi felismeréshez több ezer egységnyi jogsértést kell elkövetni.

A SOPA, PIPA és ACTA szerződéseket ma a magyar sajtó egy része „szopat-csomagnak” hívja, nem is alaptalanul. Gondoljanak csak bele, hogy a piacon akár számlával vett DVD-lejátszó, mondjuk, nem ismeri fel a nemzeti korlátozásokat, önök máris bűncselekményt követtek el. Vagy saját nevére vesz a kedves szülő a beste kamasz kölöknek egy iPhont, amelybe aztán három Rihanna szám illegálisan kerül be, s ön a tulajdonos ezt följelenteni köteles, vagy maga is bűncselekményt követ el. Ma a világon nincs elektronikus eszköz, amelyben legalább egy fájl ne lenne illegális – lecsukatjuk az egész lakosságot? Vagy: képzeljék el, hogy utcájukban az egyik lakóházban az apuka verte a feleségét, zaklatta kiskorú gyermekét, ezért a hatóság jogosítványt kap arra, hogy bejelentés nélkül házkutatást rendeljen el bármely házban, mert az hasonló bűncselekmény elkövetésére alkalmas építmény? Ugye, milyen badarságként hangzik, de amikor szép hazánkat járva a vámhatóság bármely elektronikus adathordozómat elviheti, elkobozhatja, annak tartalmait ellenőrizheti, az kósernek tűnik? Az ACTA ezt lehetővé teszi (nagyon körmönfontan megfogalmazva), de azt már nem szabályozza, hogy vajon a vámos vagy a rendőr láthatja-e a nejünkről készült csiklandós képeket, pedig azok saját gépünkben nem illegálisak, de nem is idegen szemnek készültek.

Az ACTA szép gondolatokat és nemes célokat fogalmaz meg, de nagyon nagy gazemberségekre nyújt lehetőséget, nyit keretet. Védjük a műveket és védjük a jogok tulajdonosait, de ne ágyúval akarjunk verebet fogni. Még elsül.