Ablakon kiszórt pénz

 

Majd fizet az állam. Tehát mi. Mint mindig e kis országban, most is az alapvetésekkel van baj. Merthogy az egészségbiztosítás itten honos rendszere a rendszertelenség maga, nézzük meg, miért. Az egészségügyi ellátás biznisz. Aki azt hiszi, hogy szívesség vagy szamaritánus szolgálat, most fejezze be az olvasást, mert rajta semmilyen érvelés nem segíthet. A gyógyítás nagyon magasan képesített szakma, a gyógyítás technológiái a gyógyszereket beleértve nagyon drágán kitalált, kikutatott, megalkotott eljárások, termékek és szolgáltatások, amiket valakinek meg kell fizetnie. Amíg nem létezett egészségbiztosítás (magyarul még mindig helyesebb lenne a betegbiztosítás, mert a beteget biztosítjuk, nem az egészséget), maga az orvoslátogatás is elképzelhetetlen volt a szegényebbeknél, az orvos általi gyógyítás pedig a jómódúak kiváltsága volt csupán. Az egészségbiztosítás ama formája, amelyben az egészséges ember a kiszámíthatatlan megbetegedés esetére biztosítja magát, az orvostudománynak is jól jött, hiszen az ágazat hirtelen sokkal több embernek szolgálhatott, így annak fejlődését tulajdonképpen az egészségbiztosításban felhalmozott pénzek szavatolták. A szocialista egészségügyi rendszer viszont a mindenkinek egyformán elve alapján közpénzekből állta a gyógyítást, amely ugyan látszólag mindenkinek járt, de csak az acylpirinig, aztán már jöttek az egyenlők és egyenlőbbek. A rendszerváltást követő hatodik esztendőben aztán kitaláltuk a spanyolviaszt, és megalkottuk a biztosítási rendszer és az újraelosztás olyan érdekes katyvaszát, amely átalakítás nélkül továbbra is problémagyár marad. Lett több biztosító, de nem lett verseny. Az adókoronák újraelosztása helyett bevezettük a biztosítást, de az csak egy újabb adófajta lett: nem szerződtünk rá, törvény írta elő egyenlő mértékben, csak azt választhattuk meg, kihez megy a pénz. A magánkézben lévők részvénytársaságok voltak, tehát volt (s van) haszon, amit a tulajdonosok várnak el, miközben a pénzt a törvény alapján kapják, nem keresik, azaz nem vállalkozás, még ha annak néz is ki. Az állami biztosítónál pedig volt (és van) trafikrendszer, haverok, csókosok és párthűek jól fizetett állásaival. A rendelők magánkézben (biznisz), a kórházak egy része állami (lásd: csókosok, haverok, párthűek), más része magán, ahol igenis van haszon, nem feltétlenül a biztosítótól. A páciens máig nem tudja, miként történik az ő gyógyításának finanszírozása, de hogy ha nagy a baj, akkor drága a dolog, páciensek és családjaik a megmondhatói. Ahelyett, hogy az állam szavatolná az egészségügyi ALAPellátást, amit viszont meg kellene fogalmazni a pénzallokáció helyett, ezt közpénzből állnák, a többi legyen a biztosítók és a biztosítottak dolga, szerződés szerint, mindkét oldalon jogi garanciákkal, behajthatósággal. Amíg ez nem lesz, addig a magánbiztosítók adóbeszedők lesznek, s hiába osztják a pénzt okosabban, mint állami társuk, nem tudják megállítani a kórházak eladósodását, de azt sem, hogy irigykedve nézzen rájuk bármelyik közpénzre éhes köztisztviselő. Amíg a kórházak szórhatják a pénzt, amíg a kórházi ágyakat nem a fizető páciensek, hanem párthatározatok alapján tartják fenn, amíg nincs a biztosítók között verseny, s amíg a biztosítás sima kötelesség (mint az adó) és nem szerződés, addig akár mindegy is lehet, mennyit tapsoltak el egy rossz törvénnyel. Ennek többszörösét tapsolja el a rendszer a kiigazítás lehetősége nélkül, ami persze, nem jelenti azt, hogy egy ostoba jogszabály következménye, a többmilliós számla, rendben volna. Nincs rendben. Ennyi energiával akár szivarra is gyújthat a jogalkotó – százeuróssal.