A polarizáció harapófogójában

A szlovákiai magyar politikatörténet elmúlt évtizedeiben az 1998 és 2009 közti MKP már egyszer megtestesítette ezt a modellt. Nem is akárhogyan, hiszen a (ma már így mondjuk) populista-autoriter Mečiar-érán túllépve és egyből kormánytényezővé emelkedve alakíthatta két cikluson keresztül az ország sorsát.

Párttörténetből ennyi elég is, pontosabban annyi még ide kívánkozik, hogy azóta nem beszélhetünk valódi gyűjtőpártról. S kérdés, lehetséges lesz-e ez még valaha is? Ennek egyik legfőbb oka nyilvánvaló, s amellyel egyben egy világtrendet jelölünk: a polarizáció.

Nem kizárólag a széles értelemben vett nyugati világra jellemző a nagyjából a liberális demokrata kontra illiberális autoriter/populista közti válaszvonal, de minket most ez érdekel, illetve érint a legjobban. Az elmúlt lassan 10 évben ez a típusú polarizáció többszörösen súlyosbodott. A menekültválság, a Covid-járvány, a gazdasági és környezeti krízisek, illetve Oroszország ukrajnai invázója mind kihatottak arra, hogy a közbeszédben szinte áthatolhatatlan falak épüljenek fel.

Mivel a szlovákiai magyar népcsoport nem valami elszigetelt bolygón él, világos, hogy őket sem hagyta érintetlenül a vázolt időszak. Ráadásul mind Pozsonyban, mind Budapesten azt kell látniuk, hogy az országos közéleti légkör végképp nem kedvez a kedélyek lecsillapításának. Épp ellenkezőleg... Ebben a válságsorozatban kéne egy olyan manőverezési teret találni, amelynek az eredménye egy valódi gyűjtőpárt lehetne...

Emlékeztetnék Baki Attila és Gyurovszky László egy igen fontos szövegére, amely – minden kritika ellenére – nagyon szemléletesen írja le a szlovákiai magyar választói viselkedést (A gödörben az a lényeg, hogy ne ássunk tovább. Fórum Társadalomtudományi Szemle 2021/2). A mintegy félmilliósra tehető választói bázison belül négy stabil csoportot különítettek el. Itt és most elég annyit megállapítani, hogy a kisebbséginek nevezhető pártjaink között gyakorlatilag egyedül állva maradt Magyar Szövetség láthatóan és érezhetően csak egy részük megszólítására képes: mégpedig vélhetően legfőképp (de nem kizárólag) azokéra, akik a 2009-es pártszakadás óta egyébként is MKP-szavazók voltak. Ez egy stabil alap, ám a stabilitás fogalma csalóka – lévén, hogy 14 éve és öt választás (factum brutum) óta nem bizonyul elegendőnek a parlamentbe való jutáshoz. Egészen konkrét példaként hozhatjuk fel a Gyimesi-jelenséget is, amelynek hangos pártoló tábora van, de szavazni ők is csak egyszer tudnak, míg a politikus által képviselt irányvonal vélhetően nagyobb mennyiségű választót riaszthat el az adott párttól. Hasonló hatással jár a Smerhez való közeledés is, arról nem is beszélve, hogy szokta alárendeltté tenni, esetleg szétverni partnereit Robert Fico és pártja.

A Magyar Szövetségnek, illetve bármilyen esetleges jövőbeli pártnak az országos (illetve EU-s) sikerekhez gyakorlatilag felül kéne emelkednie a polarizáción. Ez a látszat ellenére nem hatalomtechnika kérdése. Az viszont elkerülhetetlen lenne, hogy a többéves válságsorozatra adekvát, saját válaszokat adjanak, mégpedig olyanokat, amelyeket nem 50 vagy 100, de még tán nem is 150 ezer ember érezhetne magáénak, hanem érzékelhetően több. Ennek egyebek mellett már a demográfiai valóság és trend sem kedveznek. Illetve markánsan sajátos, autonóm, szilárdan demokrata és politikai zsenialitástól sem mentes politizálásra lenne szükség.