A nagy kínai porhintés

A Kínáról szóló narratíváknak – amellett, hogy jelenleg épp egy potenciális világjárvány kiindulópontjáról is szólnak – nem a befektetéseket kellene középpontba állítaniuk. Elégszer megírták már, hogy ezek az adósságcsapdák ügyes és modern megfelelői, legyen szó a Srí Lanka-i repülőtérről, a malajziai kikötőről, a kenyai vasútról (amiért cserébe majd kikötőt kapnak, ha Nairobi nem fizet), vagy akár a thesszaloniki és más európai beszerzésekről a Kínai Kommunista Párt és megbízottai számára. Fura, hogy alig pár évtizeddel a szovjet kommunista kísérlet összeomlása után egyesek újra hisznek egy egypártrendszernek, és abban, hogy a piaci és a pártérdek szétválasztható Pekingben. Mindez egyébként egy racionális kínai felépítkezési stratégia része. Csakhogy ebben mi, európaiak, afrikaiak és a többiek nem partnerként szerepelünk. Például ez az ország vezeti(!) az illegális halászati indexet (IUU). Az illegális, be nem jelentett és nem szabályozott halászati tevékenységről van szó, amelyben a 152 mért ország közül Kína az utolsó. Ehhez adjuk hozzá az ország méretét. Az Indiai-óceán partján fekvő afrikai országok most eszmélnek, hogy 6–7 millió ember megélhetése omlik éppen össze: a part menti afrikai halászok lassan feladják, a modern kínai illegális halászhajók mindent visznek.

Ha már Afrika: Kína az orrszarvú-, az elefánt- és a tigrisorvvadászat egyik legnagyobb ösztönzője, és csak fokozza a hajszát. Peking 2018-ban oldotta fel a teljes tigris- és orrszarvú-kereskedelmi tilalmat, külön kiemelve, hogy a szarv kórházakban is használható, por formájában, speciális engedéllyel. A hagyományos kínai orvoslás szó szerint felfalja az afrikai nemzeti parkokat. Most éppen a tobzoska, a hangyákkal táplálkozó állat pikkelyei váltak trendi alternatív gyógyszerré, tonnaszám érkeznek a szállítmányok a távol-keleti kikötőkbe, és ez csak a töredéke a valódi kereskedelmi forgalomnak.
Az új, meghatározó nyersanyagok, például a ritkaföldfémek kitermelését rohamléptekkel vonja ellenőrzése alá a harmadik világban. De beszélhetnénk arról, hogy Kína az ausztrál édesvízkészletben érdekelt élenjáró külföldi befektető, számtalan ottani bánya mellett. Ennek hosszú távú piaci és geopolitikai következményeit még csak épp elkezdtük felmérni. Viszont

Kína a belső piacára nagyon nehezen enged be európai és amerikai cégeket, ezzel szemben rögtön felhorkan, ha az ő politikai vállalatait korlátoznák a transzatlanti országok.

Erről szól a Huawei és az 5G esete. Semmi nyoma reciprocitásnak. Egy olyan országban próbálunk piacot szerezni, ahol szó nincs egyenlőségről a külföldi és a helyi cégek között. Ahol

a hivatalos kormánypolitika a China 2025 – ennek nevében öt év múlva csak hazai termékek lehetnek bizonyos szektorokban. A hardver és szoftver szintjén ehhez akcióterv társul, és az összes külföldi eszközt ki akarják szorítani az országból.

Szívük joga, de miért csodálkoznak, ha az ő eszközeikre ilyen sors vár máshol.

A nyugati, rövid távra tekintő, profitorientált multik egyelőre még hisznek a kínai piacban. Sajnos sok országban a tisztázatlan pártfinanszírozási rendszer és a túlérett kapitalizmus miatt végül az látszik, hogy a nagyvállalati érdek jelenik meg a külpolitikában Kína kapcsán, nem pedig a nemzeti érdek. Akárhogy is, először az EU-n belüli dolgokat kell rendezni: hogy lehet, hogy

ők indulhatnak az uniós tagállamok projektjeiben, miközben az EU Kereskedelmi Kamarája Pekingben épp most írta le sok oldalon keresztül, hogy a nyugati cégek az országban még csak értesítést sem kapnak, nemhogy meghívást, a transzparencia nyomokban sem fellelhető.

Az együttműködéshez két fél kell. Az EU évekig nézte, hogy kínai cégek jönnek-mennek, anélkül, hogy viszonzást kért volna. Ehhez képest Peking válogat, privilégiumként osztogatja a piaci hozzáférést. Ez a korrupció melegágya, mindkét oldalon. A saját profitéhes cégeinket a nemzetérdek mentén kell visszafogni ebben. És ha egy ilyen egyértelmű dolgot nem képes kezelni a huszonhetek európai közössége, akkor a klímaváltozásba bele se merjünk gondolni.