A magyar sajtó zsákutcája

Nem fogok most indexelni, érintett vagyok ugyanis, a probléma viszont általánosabb és a rendszerváltástól datálódik. Érdemes a magyar sajtópiac helyzetét távolabbról vizsgálni: 1990 környékén a legfontosabb orgánumok mind külföldi tulajdonba kerültek – ellentétben a régió egyes országaival – gyors privatizációban. A nyugati sajtóbefektetők a haszon aranykora után fokozatosan kivonultak már 2010 előtt is, ennek eredményeként beállt az egyébként általában természetes európai állapot, vagyis a sajtó hazai tulajdonlása.

Csakhogy ez nálunk nem 15-20 év szerves(ebb) fejlődésével történt, hanem kényszerből, kapkodva az eközben globálisan hanyatlóátalakuló piacon; én például főszerkesztőként 2004–2005-ben nemhogy külföldi kiadót nem tudtam már találni új vevőnek a multi által bezárt Magyar Hírlapra, de nem jelentkezett érte értelmezhető ajánlattal úgynevezett baloldali vagy liberális világnézetű hazai üzletember sem.

A magyar jobboldal nem 2010-től, kétharmados hatalomból kezdte saját nyilvánosságát felépíteni, hanem már ellenzékből jóval korábban, szimpatizáns üzletemberek befektetéseivel is. A magyar baloldal viszont a külföldi privatizációval (Népszabadság, Magyar Hírlap, Axel Springer, kereskedelmi tévék és rádiók, bulvármédia) megnyugtatóan elrendezettnek látta hosszú távra saját nyilvánosságbeli fölényét a vetélytársakkal szemben – csak közben a szektor leszállóágba került, forradalmian átalakult, erre pedig nem voltak külföldi kiadói válaszok, csak a nyereség csökkenése által diktált kivonulás. Maradtak a tőkehiányos szerkesztőségi túlélések, s megjelentek a szakmai profillal értelemszerűen nem bíró hazai befektetők az egyre inkább felbillenő politikai térben.

Az új helyzetre csak a Fidesznek volt koncepciója, ellenfeleinek már hatalomban sem, csak a régi kapcsolatrendszerekben és szimpátiákban bíztak – részint persze joggal, csak ez kevésnek bizonyult; így vált tartóssá a magyar piaci sajtó tőkehiánya és tulajdonosi kiszolgáltatottsága, amely erőteljes polarizációval, kétféle radikális elfogultsággal párosult a túlélés érdekében – plusz örökölt vagy felülről kapott merev világnézeti okokból, hagyományból.

Nem magyar unikum ez: a méltányosság, objektivitás ethosza helyébe világszerte a véleménymonopóliumra törekvés, a türelmetlenség, az egyoldalúság tendenciái lépnek, csak nálunk mindez az átformálódás sokkal nagyobb sebességgel, kevesebb idő alatt játszódott le – úgy, hogy a Kádár-rendszerből szabadulva még a szerves nyugati sajtófejlődés alapjait sem élhettük át, miközben azt hihettük, hogy az ide érkező külföldi befektetők elvégzik helyettünk a gyorsított felzárkózást, holott ők extra profitért jöttek az akkori gazdasági perifériára. Az őket követő magyar sajtótulajdonosok többsége egyre inkább politikai megfontolásból vásárolt, kisebbik részük pedig kényszerből sajtómunkásból, kiadói emberből vált tőkehiányos egyensúlyozóvá.

E zavarosodó körülmények között a magyar sajtó erős szereplői süketnek mutatkoztak a technológiai robbanásra és a nyilvánosság szerkezeti átalakulására, így az internet kreatív, laza, fegyelmezetlen fiatalok önszerveződési terepe lett, nekik viszont pénzük nem volt, tehát idővel elkerülhetetlenül nagyvállalkozók befektetéseire szorultak. Ez a generáció már a nyugati kiadói működés modelljét sem élhette át, csak a vadkapitalista vállalkozók jövés-menését.

Ezt az állapotot egy óriási túlerővel bíró győztes konszolidációs berendezkedése követte, amelyben a szakma, a minőségi verseny, a hírszolgáltatás etikája sokadrangú szempontokká zsugorodtak: a mai hatalom sajtókiegyensúlyozásnak nevezi ezt, ellenfelei a szólásszabadság anyagi elfojtásának. A kölcsönös bizalmatlanság és gyűlölet hisztériát szül, ami olyan zsákutcába szorítja az érzelem- és sérelemvezérelt magyar nyilvánosságot, aminek még a végét sem látni.