A kalapáccsal finoman is lehet bánni

Pontosabban annak egy elképesztő, kalapácsos jelenetéről. Mielőtt feleleveníteném a jelzett részletet, egy rövid kitérőre lesz szükség. A John Woo által dirigált Dick-adaptációban, A felejtés bérében van egy híressé vált megoldás, amely remekül mutatja, hogyan gondolkodnak az akciórendezők. A film vége felé a főhősöket üldöző alakulat egy zárt ajtónál találja magát, ami mágneskártyával nyílik. Mindössze annyi történik, hogy az egyik figura megpróbálja kinyitni az ajtót, végighúzza a kártyát a leolvasón, ám a rendszer nem működik. Ezt John Woo a következőképpen készítette el.
A laborfolyosón megjelenik a felfegyverzett csapat, két hullámban, a kamera az egyikről átfordul a másikra, majd érkezik a főnök (Colm Feore) egy harmadik ajtó felől, a kamera őt követi, végig rajta marad, ahogy az ajtóhoz siet. Gyors vágás. Feore áthúzza a kártyát, az ajtó nem nyílik. Több gyors vágás (snitt a laborban lévő főhősökről - Ben Affleckről és Uma Thurmanről -, közelkép az elektronikáról). Feore ismét próbálkozik, sikertelenül, átprogramozást kér, de így sem nyílik ki az ajtó, közben a kamera befogja az érkező főgonoszt (Aaron Eckhart) és ráközelít, mialatt látjuk az őt körülvevő fegyvereseket, akik füstben állnak. Aztán folytatódik a sztori a labor belsejében, majd Feore és társai berobbantják az ajtószerkezetet, amit a kamera több pozícióból is megmutat. Az egész nem több másfél percnél. De lehetne néhány másodperces jelenet is, csakhogy ezt John Woo csinálta. A film DVD-kiadványán, az extrák között található egy rövidfilm (A felejtés bére: a jövő tervezése), melyben Colm Feore nyilatkozik a fenti jelenetről. Remek betoldás. Így hangzik: „Egyszerű akció. Kártyákkal jutunk be a bázis bonyolult épületébe. (…) Egy szokásos filmen odamegy az ember és lehúzza a kártyáját. Nem működik. John Woo másképp látja ezt. Húszan vannak ott, sűrű ködben, három kamera, kettő közülük Steadi, tehát mozognak, az egyik lezárva, egy csomó fegyver, még többen, egyik az ajtónál, jön a Steadicam és… A stúdió vezetői kérdezik: »Miért kell 45 fickó, hogy valaki ezt megcsinálja?« Mert ez Bergman. [Feore egyszerű függőleges mozdulatot tesz a kezével, mintha a kártyát lehúzná.] Ez Woo. [A színész ide-oda kapkod a kezével, majd teátrális mozdulattal lezárja a jelenetet.]“ Valóban, egy akciórendező így gondolkodik, s ettől lesz pörgős a dolog. Ennek fényében nézzük, hogy az Oldboy egy jelenete hogyan szerveződik.
Park Chan-Wook filmje agyas bosszútörténet. Főhősünk azonban nem az a megszokott egyszemélyes hadsereg, aki mindenféle fegyverhez ért. Pusztán egy kalapácsa van. A beígért jelenet a következőképpen fest. Miután Oh Dae-su (így hívják a főszereplőt) kalapácsával - Vivaldi zenéjére -kifeszítette egyik rosszakarójának néhány fogát, áldozatát maga előtt tartva kiaraszol a folyosóra, ahol egy kisebb (nagyobb) csapat várja. A botokkal felfegyverzett fiatalembereknek odaszól, hogy „AB vércsoportúak, kezeket magasra“, mire páran jelentkeznek, majd odalöki nekik a „fogatlant“: „sok vért veszített, segítsetek rajta.“ Közben a kamera vált, s a helyszínt hosszában látjuk. Vágás. Oh Dae-su beleveti magát a küzdelembe. Kb. két és fél perces bunyó veszi kezdetét…
Nomármost, hogyan csinálná ezt meg John Woo? Minden bizonnyal bekamerázná a folyosót alul-felül, illetve kézi kamerákkal rögzítené a pofonokat különböző pozíciókból. Gyors vágásokkal összemontírozná a közeliket és az objektíveket, volna benne feltétlenül kilassítás, és valószínűleg nem maradna ép a folyosó vakolata (a törmelékesővel pedig tovább játszadozna). Mindezt éles hanghatások kísérnék, s persze jól kivehető lenne az ütések nyoma, ittott vércseppek tarkítanák a díszletet és az arcokat. A kalapács vadul pörögne.
Ehhez képest mit csinál Park Chan-Wook? Az egészet felveszi egyetlen (oldalsó) kameraállásból. Ajelenet szépen hömpölyög. Nincs vágás, nincs zoomolás, nincs trükk, nincsenek falrepesztő megoldások. Félhomály van. A kamera egyszer-egyszer leheletfinoman elmozdul, de nem változtat az egészalakos beállításon. A képkivágás a kalapácsos embert tartja középtájon, a többiek akár ki is támolyoghatnak a képmezőből. Mindezt monoton (de dallamos) zenei aláfestés kíséri. Oh Dae-su persze szétüti az esetlen bandát (a végén már kalapács nélkül), ám kap közben rendesen (pl. a hátába egy botot is), de csak most jön a java. Megérkezik a lift, benne a felmentő sereggel. A főhős elmosolyodik, majd újra kalapáccsal a kezében (felvette a földről) megindul a lift felé. Aztán egy másik szint: újra nyílik a liftajtó, a kalapácsos ember kivételével mindenki a padlón hever. Vagyis Park Chan-Wook nemes egyszerűséggel a másik akciójelenetet kivágta.
Az ezekhez hasonló poénok miatt mondhatta Tarantino, hogy ez bizony rendben van, kérem szépen. Mert ez John Woo; ez viszont Park Chan-Wook… Még szerencse, hogy a képkészítésnek nincsenek rögzítve a szabályai. Olykor a teljességgel váratlan, egyszerű megoldás a jó megoldás. Ki ne tudná ezt jobban megítélni, mint éppen a Ponyvaregény„szerzője“… (H. Nagy Péter)