A hisztéria a fő ellenség

Indokoltak-e a borús katasztrófa-jövőképek az önző, impotens Nyugat alkonyáról? Túl-, vagy éppen alulbecsüljük-e a mostani migrációs hullám hatásait? Európa zárkózzon-e be a multikulti kudarca miatt, vagy olcsó munkaerőpótléknak és népesedéssegítő csapatoknak tekintse a délről érkező emberözönt? Kérdések, amelyeknek nem a cselekvés pillanatairól kellene elvonni a figyelmet. A menekültek és népvándorlók alapvetően Németországba irányuló áramlása Budapesten akadt el. Vajon mi az oka annak, hogy az elkeseredett tömeg és egyre rosszabb állapotok – vagyis egy európai válság – képei éppen Magyarországhoz, a Keleti pályaudvarhoz és nem mondjuk a müncheni Hauptbahnhofhoz vagy Bécshez kötődnek, tehát óhatatlanul a magyarokon csattan az ostor? A társadalmi hisztéria fokozódik, pedig szerintem most kellene igazán higgadtnak maradni és elfelejteni az aktuális pártpolitikát, orbánutálatostul. A magyar miniszterelnök harcias karaktere olyan problémával küszködik, amelynek kezeléséhez összefogásra lenne szükség. Nem látom fekete-fehérnek a helyzetet: menekültek és gazdasági bevándorlók vegyesen igyekeznek Németországba, miközben a magyar kormánytól átengedést, regisztrációt, genfi konvenciót és dublini egyezményt várnak el egyszerre és azonnal; Európa lassú, mi is azok vagyunk, hisztérikus a hangulat – persze értem, hogy Orbánt utálni annyira vonzó, hogy mindent a nyakába varrni a legédesebb élmény, ám kell lennie közös magyar érdeknek az utálkozáson túl. Hozzáteszem: 1. Viszolyogtam a szerintem buta és gonosz plakátkampánytól. 2. Nem szeretem a kerítést, nem tudom, megoldás-e, de nem zárom ki. 3. Nem vagyok hajlandó egy európai, sőt világproblémát magyar belpolitikai szimpátiarendszerekben, készen kapott klisék szerint értelmezni. 4. Komoly közéleti kérdésekben a tépelődést inkább erénynek tekintem, mintsem gyávaságnak. 5. Magyar polgárként érzelmileg közelebb állok a vitákban a saját hazámhoz, mint az uniós bürokráciához; ahogyan Camus mondta az algériai válságkor: „Hiszek az igazságban, de az igazságot megelőzően inkább az édesanyámat fogom védeni”. Persze működik egy régi ösztön is, hogy amit Brüsszelben mondanak, amit Merkel tesz, az úgyis jobb a mienknél; ráadásul ha egy német vitázik Orbánnal, akkor bármiről lehet szó, az orbánutálók úgyis a külföldnek adnak igazat, mert az ugye magasabb rendű civilizáció; mindez persze igen alacsony önbecsülésről árulkodik, még ha nem is a buta magyarkodó-idegengyűlölő melldöngetés az alternatívája, félreértés ne essék. A kritikusok közönnyel, cinizmussal, embertelenséggel vádolják a magyar államot. Az emberiesség számomra most azt jelenti, hogy emberek ne éhezzenek, ne fagyoskodjanak, ne alázzanak, verjenek meg senkit – s közben minél gyorsabban oldódjék meg a továbbutazás, ne hetekig-hónapokig üljenek egy táborban úgy, hogy közben tojnak a fejükre; a mostani néhány nap zűrzavara pedig nehézség, amit minél gyorsabban meg kell oldani, minden benne résztvevő – menekült, hatóság, politika, civilek, lakosság – józan és együttműködő viselkedésével. A szerző magyarországi publicista