A gonoszság nem gyógyítható

Ha valaki gonosszá válik, eleinte nem is tudja magáról, hogy ő már az, azaz gonosz, egyszerűen csak azt gondolja, hogy neki mindent szabad, és nem lesz semmilyen következménye gaztetteinek, ha pedig valóban nem lesz később sem következmény, annak örül, és egyre gonoszabb lesz, mert nem tiltakozott senki azért, hogy ő miért olyan, amilyen. A gonoszságai – beszéde, tettei, korlátlansága – láthatóvá válnak, s azoknak a fokát először a hozzá legközelebb állók ismerik majd fel, s utána, aki akarja, mindenki. Rájönnek arra, hogy szót kell fogadni neki, követni kell az akaratát, mert ha nem engedelmeskednek neki, nagy veszélybe kerülhetnek a vele egyet nem értők azért, mert ellent mertek mondani a gonosztevőnek. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi a gonoszság gyökere. Természetesen több oka van, de azt gondolom, hogy a legmeghatározóbb az, hogy a gonoszoknak nem mondott soha senki nemet. Semmire! Ahogy az ember idősödik, öregszik, egyre könnyebben ismeri fel a gonoszságra hajlamos vagy a már „veszélyes kórban” szenvedő embereket.

Néhány napja jelent meg egy, első ránézésre apró, ám mégis nagy jelentőségű hír arról, hogy Vlagyimir Putyin megkegyelmezett annak a 20 év börtönbüntetésre ítélt volt rendőrnek, aki segített megszervezni egy, az orosz elnök gonoszságait leleplező híres orosz újságírónő meggyilkolását. A gyilkos a kegyelmet azért kapta, mert elment háborúzni Ukrajna ellen a putyini különleges hadműveletben, amelyet néhány napra tervezett a gyűlölködés atyja. Az újságírót saját lakótömbje liftjében gyilkolták meg Putyin születésnapján. Ettől tökéletesebb gaztettet talán nem követtek el a világon. Ez a gonoszság. Ez az út zsákutcába vezet, ahonnan, lehet, visszafelé nem lesz út.

Sajnos ez a jellembeli emberi tulajdonság a szlovákiai nagypolitikában is felütötte már a fejét az évek során a társadalmi káoszban vagy például az előre hozott parlamenti választások iszonyatos kampányában, és most a szemünk előtt folytatódik megint a meg nem oldott társadalmi problémák halmazában. A hatalom újdonsült gyakorlói, örömükben – vagy lehet, hogy éppen bánatukban – a düh, a bosszú, a korlátlanság szomorú eszközeit újból megragadva, megint azt fitogtatják, hogy itt ők azt csinálnak, amit akarnak, mint ahogy azt gyakorolták az előző három Fico-kormány idejében 2006-tól 2020-ig. Hát ugyanazoktól az emberektől várhatunk mást?!