A futballról mint a szépművészetek egyikéről

Látták a Real Madrid–Barcelona (3–4) előadást? A futballról mint a szépművészetek egyikéről beszélünk éppen. A játékról, amely esztétikai értelemben is szép. (Mint mindig, énnekem.) És többszólamú, mint egy polifonikus regény. Abban a meccsben minden benne volt: hét gól, drámai végkifejlet, dulakodás (Pepe vs Fábregas), kiállítás (Sergio Ramos), tizenegyes (három is), bírói hiba (még több), kapufa (Dani Alvés), mesterhármas (Messi). Vajon egy ilyen El Clásico nem tartozik a legtökéletesebb műalkotások közé? Vajon Goethe többet tanított-e nekünk az emberi lélek rejtelmeiről, mint ez a meccs? Warte nur, balde, ruhest du auch! Kinek Goethe, kinek Iniesta. Meg a körömpasszok ornamentikája. A pillanat, amikor a zabolátlan labda megszelídül a lábfejen. Rásimul. Az összhang, amit nevezhetünk csodának is. Így lesz a foci Isten létének tiszta és egyértelmű bizonyítéka. Szegény Descartes, szegény Kant! Mennyit erőlködtek, hogy boszorkánykonyhájukban összerotyogtassanak valami remegő, halovány bizonyítékot, egy soványka, csenevész kis istenérvet. S mindezt csak azért, mert rossz korban éltek, s nem láthattak egy Real Madrid–Barcelonát. Ha láttak volna, hagyják a karteziánus filozófiát meg a kategorikus imperatívuszt másra, s átadják magukat a kombinatorikus játék élvezetének, rágyújtanak egy El Clásicóra, letüdőzik, hosszan benn tartják, aztán behunyják a szemüket, elmosolyodnak, és azt suttogják maguk elé, a füstöt eregetve, révetegen: köszönöm. Úgynevezett értelmiségi körökből gyakran megkérdezik tőlem, nem sajnálom-e azt a rengeteg „elpazarolt” időt, amit futballmeccsek nézésével töltöttem (töltök, tölteni fogok etc.). Huszonketten kergetnek egy labdát, ebben semmi magasztos nincs, semmi intellektuális kihívás – így méltatlankodnak. S hogy mit tudok ezen nézni naphosszat. Pedig ez pontosan olyan, mintha egy képtárban odalépnénk valakihez, aki éppen elmélyülten figyeli Van Gogh ceruzarajzait, s elkezdenénk magyarázni neki, hogy ebben a rajzban semmi magasztos nincs, egy skizó pasas plajbásszal kaparászott egy papírra, ugyan mit lehet ezen nézni… Hogy mit? Ami mögötte van. A mesét, a mítoszt, a menekülést. Ezt adja meg a művészet. Ezt adja meg a futball. Az ártatlanság illúzióját. Kiszakít bennünket a valóságból, felszabadít, elröpít. Jó messzire. A gyermekkor világába. Vagy még azon is túl. A teljesség felé. Törd át a gátjaid, a világ legyél te magad. Feledkezz bele a játékba, cselezz bal lábra, mint Messi, és üvölts hangosan a gólnál – a futball legyél te magad! S a pénztárgépszalagok fényesen, suhogva keringtek, szálltak a magosba. P.S.Terápiás javaslat, logopédusoknak:Hétfőn reggel kapom a hírt, hogy ötéves unokaöcsém végre tisztán kimondta – sőt: kétszer is jól megropogtatta – az „r” hangot. Azt mondta: „Real Madrid”.