A diktatúrázás csapdái

A járványóvatosság marad, a veszélyhelyzetet viszont feloldják Magyarországon, ami azt is jelenti, hogy a miniszterelnök rövidesen a kormányzás rendkívüli felhatalmazását is visszaadja a parlamentnek. Ezt a jogi aktust az időkorlát nélküli átruházás miatt Európában sokan támadták, a diktatúra építésének újabb állomásaként mutatva be az intézkedéseket. Úgy tűnik, nem lesz igazuk.

„A kritikák és a brüsszeli elit magyarellenessége abból adódik, hogy Európában van egy uralkodó eszmeáramlat, amely 21. századi intoleráns liberalizmusként írható le. Az már csak a Jóisten humorérzékét dicséri, hogy az alternatíva, amelyért küzdünk, az EU alapító atyáinak gondolati világával egyező kereszténydemokrata politikai alapállás.” (Gulyás Gergely kancelláriaminiszter a Madinernek)

Úgy fest, ezúttal is az történt, hogy Orbán eljátszadozott egy vitával, majd lemosta a falra festett ördögöt. Egyébként úgy ezredik alkalommal történne így, hiszen a túlzás, a konfliktusok kifeszítése, az álláspontok kiélezése a magyar politikai vezető stílusának része. Ahogy a Neurotic egykori dalában Pajor Tamás énekli: „Bedőltél, pedig nem is kanyarodunk.”

„Az Orbán-rendszer lényege, hogy nem lehet azt mondani rá, hogy demokrácia vagy diktatúra. Abban az értelemben még mindig demokrácia Magyarország, hogy a politikai változás legnagyobb esélyét választásokon lehet elérni.” (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester a 444-nek)

A jelenleg leginkább érzékelhető ellenzéki vezető megoldaná a fából vaskarika dilemmát, hogy ugyanis az O1G-alapú ellenzéki tábor egyszerűen nem akar kilépni a diktatúrázás narratívájából, s minden egyes apró lépést ebbe az érzelmi világba illeszt. Egy példa: két embert elvittek rémhírterjesztésért a rendőrök, az ügyészség meg legyintett rá. Ez lenne a diktatúra, ahol az ügyész (nem is a bíró!) kijavítja a rendőri marhaságot?

„Az, hogy ilyen színvonalú és összetételű ellenzék van ma Magyarországon, jelentős mértékben a lebutított, ostoba és rendkívül agresszív kormányzati propaganda termése.” (Schiffer András, az LMP volt vezetője a Mandinernek)

A politikából kiszállt korábbi baloldali zöldpolitikus arra tapint rá, hogy olyan leegyszerűsített nyelvi állóháború van a magyar politikában, amelyben leginkább trollok szeretnek részt venni, no meg az a régi baloldali nómenklatúra, amely a hatalom elvesztése után egzisztenciáját és fontosságát az ellenzék uralásával tartja fent. A kihívók kontraszelekciója pedig a hatalom esélyeit növeli, hiszen ki akarna ma már gyurcsányizmussal átitatott kormányváltást? Legfeljebb egy szekta.

„Abban a faluban is, ahová a városi zűrzavar után szívesen visszahúzódok – mint a kistelepülések nagy részében –, jó szándékú, türelmes szavazógépek élnek. Nincs különösebben mit mérlegelniük az országos választásokon, mondják, megkönnyítik a dolgukat bizonyos vezéri instrukciókkal, a »helyes döntés« kollektív meggyőződéssé érlelődik az emberekben, s lőn kétharmad. Amikor felidegesítik őket, akkor is úgy működnek, hogy szorongásaikat rávetítik az éppen eléjük tárt ellenségképre, feszültségeiket kiadják magukból… Így hát esténként egy jó sercintéssel nyugtázhatják, hogy lám, a dolgok valamilyen rend felé masíroznak...” – részlet egy ellenzéki hetilapban megjelent publicisztikából: szerzője, az orgánum neve lényegtelen mondandóm/kérdéseim szempontjából, egyszerűen illusztrációnak tekintem. Arra lennék kíváncsi, „baloldali-e” egy ilyen szemlélet, az itt felvázolt kép az ország vidéki, falusi értelmi szintjéről és közegéről, az ott élő szegényebb választópolgárok, rétegek, átlag közéletfelfogásáról; továbbá az is érdekelne, hogy ezt a – nevezzük így – nagyvárosi értelmiségi valóságábrázolást magunkévá téve lehet-e országgyűlési választást nyerni valamikor/bármikor?

Ha pedig erre valaki igennel felelne, már csak arra várnék választ: ugyan hogyan?