A depiről

A presszió nyomást, kényszert jelent. Mit értenek a pszichiáterek a de- előtagú formáján, a depresszión?

A latin deprimo szó első jelentése az, hogy lenyom, ekképp depresszión a hangulat nyomott állapotát értjük. Bár a köznapi beszédben közhelyszerűen hangoztatják, hogy ?jaj, depressziós vagyok?, valójában ez pszichiátriai betegség, amely a kedélybetegségek, szakmai szóval affektív betegségek csoportjába tartozik.

Mint minden betegségnek, a depressziónak is tünetei vannak. Ezeket három csoportba soroljuk: megkülönböztetünk magatartási, testi (szomatikus) és szubjektív (élményi, lelki) tüneteket. Az egyik magatartási tünetről ? a munkaképesség csökkenéséről ? már a bevezetőben esett szó. A depressziós egyén megszokott tevékenységeiben olyan változás következhet be, amely a munkaképtelenségig súlyosbodhat. Jellemző az is, hogy a beteg kevésbé tesz eleget családi, szülői, iskolai stb. kötelezettségeinek.

A hozzátartozók rendszerint ezt veszik észre először, mert feltűnik nekik, ha szerettük nem teszi a megszokott dolgait. S ez már azelőtt megmutatkozik, hogy panaszkodna. De magatartási tünet a szótlanság, a kezdeményezőkészség csökkenése, a mosoly vagy a nevetés hiánya, az öröm látható jeleinek elmaradása is. Súlyos esetben a depressziós ember elhanyagolja magát, nem kel ki az ágyból, nem táplálkozik megfelelően, s önmaga elpusztítására gondolva ilyen értelmű kijelentéseket vagy kísérleteket tesz.

A testi tünetek a depressziós ember esetében gyakran előtérbe kerülnek, és sokszor épp miattuk fordul orvoshoz. A leggyakoribb panasz az alvászavarnak az a sajátos formája, amikor a beteg elalszik ugyan, de hamar, még éjszaka vagy hajnalban felébred, s utána már nem tud visszaaludni. Jellegzetes tünet az étvágyzavar, a testi aktivitás és a mozgás lassulása (a tapasztalt orvos már járásáról megismeri a depressziós beteget), a beszéd érzelmi hangsúlyozottságának megcsappanása (monotonná, elhalóvá válása), a szívdobogás- és gyengeségérzés, a verejtékezés, a gyomor-bél rendszeri fájdalom, a szédülés vagy a testi elerőtlenedés is.

Attól függően, hogy melyik panasz van előtérben, annak a szakterületnek az orvosához fordul a beteg. Ekkor kivizsgálások kezdődnek, s ha az orvos végül nem gondol arra, hogy a panaszok depresszióval függenek össze, tévútra kerül a beteg, s nem megfelelően kezelik.

A szubjektív tünetek a beteg önmagával és a világgal kapcsolatos élményeinek negatív változásával jellemezhetők. Más szavakkal: a saját magával vagy a külvilággal kapcsolatos információk negatív színben tűnnek fel a beteg előtt, azaz negatív élménymód uralkodik el rajta. Ebből kifolyólag negatív előérzetek fogalmazódnak meg benne, s reménytelennek látja a jövőt. Úgy érzi, hogy nem tud kijutni ebből az állapotból, s önmagát is negatív színben látja. Leértékeli képességeit, hibásnak vagy bűnösnek érzi magát valamilyen múltbeli, esetleg teljesen közömbös dologért. Súlyos esetben bűnösségi téveszméi támadnak, s ez arra motiválhatja, hogy elpusztítsa önmagát. A szubjektív élményeket átfogja a szorongás, az aggodalom és a félelem mindentől, ami várható, ami idegen, ami új, s ez elviselhetetlen szenvedésig fokozódhat.

A depresszió szubjektív zavarainak lényege a belső lelki szenvedés, amely súlyosabb lehet a legerősebb testi panasznál. Nem véletlenül mondta nem egy betegem, hogy akár a rákot is elviselném, csak a lelki szenvedéstől megszabadulnék. Ebben az a fő veszedelem, hogy az elviselhetetlen szorongásból, lelki szenvedésből gyakran egyetlen kiutat, menekvést lát a beteg: az öngyilkosságot. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a depressziósoknak körülbelül az egyötöde előbb-utóbb ily módon fejezi be életét, s akadnak közöttük olyanok is, akik orvosi kezelésben részesülnek. Jobbára azonban, sajnos, olyanok közül kerülnek ki, akik el sem jutnak pszichiáter szakorvoshoz.

Mi ennek az oka?

A depresszió fel nem ismerésével kezdem. Olykor maga a beteg is úgy érezheti, hogy nem beteg, hanem valamiféle akarati gyengeség uralkodott el rajta, s csak össze kellene szednie magát. Gyakran hozzátartozói is ezt mondogatják neki. Felemlegetik, hogy volt orvosnál, kivizsgálták, és semmi szervi eltérésre nem derült fény. Sőt, a pszichiátriában nem járatos háziorvos is azzal nyugtathatja, hogy nincs semmi baja. Igen ám, csakhogy az akarati gyengeségből adódóan a beteg akkor sem képes összeszedi magát, ha tudja, hogy erre volna szüksége. Mindez arra vezet, hogy a depressziós beteg nem jut el szakorvoshoz, s nem kap szakirányú kezelést.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a betegek egy része felismeri ugyan, kihez kellene fordulnia lelki problémájával, de a megbélyegzéstől, a kirekesztődéstől tartva nem keres fel pszichológust vagy pszichiátert. Fél attól, hogy emiatt baja lenne a munkahelyén, zavar támadna a társához vagy annak családjához fűződő kapcsolatában, ekképp ameddig csak lehet, titkolja panaszait, s halogatja a segítség igénybevételét. Ez is jelzi, hogy a depresszió nemcsak az egyén problémája, hanem társadalmi kérdés is, az orvosokat szintén beleértve. Ezért része a népegészségügyi programnak az, hogy a betegekkel leggyakrabban érintkező orvosokat kiképezzük a depresszió felismerésére. Csak így számíthatunk ugyanis arra, hogy a betegek pszichiátriai kezelése idejében elkezdődik.