A CEU-játszma méretei

„Akkor maradunk, ha a CEU függetlenségét és az oktatási szabadságot is garantálja a kormány. Épp most kapott a CEU és az MTA egy közös, 10 millió eurós támogatást. Mi mutathatja jobban a CEU magyarországi beágyazottságát, elkötelezettségét?” (Michael Ignatieff, a CEU rektora, 2018 októbere)

Amikor másfél évvel ezelőtt elkezdődött a magyar kormány mérkőzése a budapesti amerikai egyetem, a CEU ellen, akkor azt találtam írni egy posztomban, hogy korai és felesleges még a hisztéria: az egyetem nem zár be ősszel, hanem addigra megegyeznek. Akkor momentán igazam lett, az egyetem nem zárt be, ősztől is működött tovább. Ma már nem mernék ugyanilyen határozottan jósolni a következő másfél évre vonatkozóan, miután a CEU vezetése ezúttal az egyezkedés csatáinak legfrissebb felvonásaként bejelentette, hogy nemzetközi képzését 2019 őszétől Bécsbe helyezi át, ha nem sikerül a magyar kormánnyal legkésőbb idén decemberig megegyezni. 

Komolyan mondom, igaza van annak a kedves ismerősömnek, aki szerint ezen a politika árnyékában zajló huzakodáson egy határidős nyereményeket osztó fogadóiroda már nagyot kereshetett volna. Persze, ez a történet Soros György és a magyar kormányzat változatlanul ádáz harcának egyik kulcsütközete a ki az úr a háznál jegyében. 

„A Közép-európai Egyetem ezelőtt is, ma is és véleményünk szerint a jövőben is Magyarországon fog működni. Az a bejelentés, hogy az egyetem az amerikai diplomát adó képzéseket Bécsbe költözteti, egy politikai blöff része, a kormány pedig ilyenekre nem reagál. Inkább azokkal a tényekkel kellene a CEU-nak foglalkoznia, amelyeket már ezerszer közöltek velük. Az egyetem pontosan ismeri a magyar szabályozást, amelyek szerint működhetne.” (Kovács Zoltán magyar kormányszóvivő, 2018 októbere) 

Azt alighanem valószínűsíthetjük, hogy a magyar kormány nem nagyon bánná, ha globális politikai ellenségének egyik budapesti szimbóluma szép csendben és lassan elvonulna az országból – persze csak úgy félig-meddig, mert itt azért egy nagyobb horderejű játszmáról van szó, amelyben a szemben álló felek értelemszerűen eltérő magyarázatokkal értékelik a helyzetet. A CEU természetesen abban érdekelt, hogy engedélyét megkapja a nemzetközi képzésre az új magyar szabályozásnak is megfelelve, s közben abban is érdekelt, hogy tárgyalási pozíciójában a drámai távozás esélyét is érzékeltesse, ha ez a terve nem sikerülne. A magyar kormányzat taktikája pedig láthatóan az, hogy ha elmarad a megállapodás, az úgynevezett Soros-birodalomra tolja a felelősséget – mármint a birodalom részeként beállított egyetem vezetésére. 

„Ezt az egyetemet soha nem fogjuk bezárni, és folytatni fogjuk minden szakunkat, nem számít, mi történik. Nincs más otthonunk, csak Budapest. Budapest jó volt hozzánk, mi pedig jók voltunk Budapesthez.” (Michael Ignatieff CEU-rektor, 2017 márciusa) 

Talán nem véletlenül jósolta másfél éve a rektor a mindenáron való maradást, nem véletlenül cövekelte le magát ebben a pozícióban: a CEU ügye ugyanis az Egyesült Államok ügye is, s e tekintetben, a kérdés amerikai részről történő komolyan vételében alighanem elszámította magát a magyar külpolitika. Donald Trump adminisztrációja nem választotta le élesen az amerikai érdekekről az ideológiai ütközések ellenére sem Soros Györgyöt. És innentől a magyar kormánynak úgy kell előre mennie egy zsákutcában, hogy ne csak rükvercbe kapcsolva találhasson belőle kiutat, ha úgy látja jónak. Orbán Viktor ugyanis nem annak a politikusnak tűnik, aki össze akar veszni mindenáron Trump elnökkel és az amerikai hatalommal. Az ügy bonyolultságát fokozza azonban egy újabb világpolitikai konfliktus is: az amerikai rakétatelepítések európai ügye, amely fenyegető orosz ellenlépéseket váltana ki, vagyis kalkulálni kell a közép-európai orosz befolyás hatásaival is. Putyin és Trump novemberi találkozójára igaz lehet a mondás Európa és Orbán Viktor szempontjából is: ha nem az asztalnál ülsz, lehet hogy az étlapon vagy.