Trieszti hangulatképek

Meg különben is, fogadalmat tett, hogy csak azért sem fog olvasni a nyáron; hiába roskadoznak otthon a polcok a könyvek alatt. A feleség (én) is lassítja a menetet, ugyanis állandóan megáll, fényképez, felfelé bámul. Az ablakok, a stukkók meg az utcai lámpák, amelyekbe már évek óta szerelmesedve vagyok… A város ezer arca, mintha egy nyitott építészeti könyvet lapozgatnék: neoklasszikus, szecessziós kavalkád... Egészen az eklektikus stílusig.

A férj ideges. Meglettek a könyvek, végre eszünk. A gyermek egy kicsit még rákontráz azzal, hogy evés helyett szüleit idegesíti elektromos kütyükkel. Ráadásul ő pizzát akart, elvből elutasít minden újat! Aztán sikerül rábeszélni egy kóstolóra, most már minden rendben. Úgy érzi, otthon van. Ezt teszi az emberrel, ha finomat eszik. Ezt teszi egy lélegzetvételnyi Itália, Trieszt. Mert most csak ennyi jut belőle. Átutazóban vagyunk, Horvátországba készülünk. De úgy érezzük, megérte megállni, mint mindig, még ha rövid időre is.

Egy különös hangulatú hely

Szerb származású házigazdánk, miután készségesen felsegíti csomagjainkat a belvárosi ház sokadik, lift nélküli emeletére, kebabra vagy csevapcsicsire invitál bennünket. Udvariasan elhárítjuk. Tudjuk, hova megyünk. Étkezésünk helyszíne első pillantásra nem nagyon érdekes. De jó, baráti ajánlás alapján keressük fel.

A panzerotto töltött pizza; tésztája kicsit lágyabb, olajban vagy sütőben szokás kisütni. Mindenféle földi jóval, finomságokkal tölthető. Mi most a mozzarellás, sonkás és padlizsános változatát kóstoljuk meg. Ez a finom, félhold alakú tésztácska Dél-Olaszországból ered, főleg Puglia vidékén közkedvelt csemege. A séta tovább folytatódik, most már nyugodtabb gyomorral, ráérős léptekkel. Elhaladunk a Canal Grande és James Joyce szobra mellett. Eszembe jut, hogy még soha nem sikerült végigolvasnom az Ulyssest, talán a Dublini emberekkel nagyobb sikerre jutottam volna.

Megcsodáljuk Európa egyik legszebb főterét. Elképzelem, milyenek lehettek ezek az utcák, terek a 18–19. században A Piazza dell’Unità szinte ragyog a lemenő napfényben, hangos a sirályok hangzavarától, mellyel csak a turisták zaja tud vetekedni, na meg a bárokból bömbölő zene, amely sejteti, hogy lassan vacsoraidő. Még megnézzük a tengerpartot, a valamikor Velencével vetélkedő, Habsburg-időkben fellendülő, most is aktív kereskedelmi kikötőt. Beszívjuk a tenger illatát.

A vacsora szokványos, nem kísérletezünk. Halra, tenger gyümölcsére éhezünk. Jól bevált, piros kockás terítős, helyiektől zsúfolt étterembe igyekszünk. Telt ház, ráadásul egy születésnapi ünnepség közepébe csöppenünk. Úgy saccolom, a szépen megterített asztalnál legalább három generáció képviselteti magát. Már azt hisszük, éhen maradunk, hiszen nincs asztalfoglalásunk. A férj maga elé tol, én ugyanezt teszem a lányunkkal, aki viselkedésében ugyan tini, de a kislányos bája még mindig működik. Korosodó pincérünk kedélyesen mosolyog, és szerez egy szabad asztalt. Arrébb mozdítja a nyugdíjas barátokat, akik immár vacsora után, kártyázással mulasztják az időt. Márkás pólókban feszítenek az öregurak, és designer szemüvegeket viselnek. Itt valahogy mindenki elegáns és jól öltözött.

Illy Ferenc és az eszpresszó

Másnap házigazdánkra hallgatva korán hagyjuk el a várost, hogy elkerüljük a kígyózó kocsisorokat. Még a számban érzem a gyorsan felhörpintett cappuccino ízét, amikor elhaladunk az Illy kávégyár mellett. Itt található az Università del Caffè, ahol különböző rövid és hosszú távú s személyre szabott programok közül választhatnak a kávé szerelmesei.

Illy Ferenc Temesváron született 1892-ben, majd Bécsben dolgozott, de az első világháború a Monarchia hadseregébe szólította. A háború után Triesztben találta magát, s itt rálelt két szerelmére: jövendőbeli feleségére és a kávéra. 1933-ban céget alapított, az Illycaffét. Két évvel később az akkor már Francescóként ismert innovatív vállalkozó gőznyomással működő kávéautomatát fejlesztett ki, a mai eszpresszógépek elődjét. Az Illycaffé jellegzetessége, hogy kizárólag Arabica kávét vásárol, közvetlenül a termelőktől. Jelenleg az unoka vezeti a céget, igazi családi vállalkozás.

Trieszt Olaszország gasztrotérképen mint a kávé fővárosa szerepel, joggal érdemelve ki e nemes posztot. Mendemonda vagy sem, állítólag a lakosság itt kétszer annyi kávét fogyaszt, mint az átlag olasz. Ez körülbelül tíz kiló évente. Számos történelmi kávézó található itt. Ilyen az ország egyik legrégibbje, a Caffé San Marco. Hajdanán művészek találkozóhelyéül szolgált, s folytatja a hagyományt napjainkig. Megfordult itt jó néhány neves író, Italo Svevótól és James Joyce-tól kezdve Claudio Magrisig.

Trieszt, még visszatérek. Ígérem, talán majd megáll az idő, és az egyik kávézóban ücsörögve még James Joyce is előkerülhet egy fekete mellett.

Conticello Bacskárdi Csilla