Kalandos találkozások Jordániában

Ali, az aquabai szemorvos

A Vörös-tenger partján fekvő Aquabában szikrázó napsütésben landoltunk. Betaxiztunk a városba. A szálloda halljában rögtön a repülőgépről ismert arcokkal találkoztunk össze. A frissen szerzett szegedi utazókkal öt perc alatt találtunk közös ismerőst. Velük a következő tíz napban, különböző városokban meglepetésszerűen találkoztunk össze. Aquabának izgalmas fekvése van. Az öböltől jobbra rálátunk Izraelre, Eilattal szinte összeér a város. Azon túl már az Egyiptomhoz tartozó Sínai-félszigetet látjuk. Az öböltől balra, a hegyeken túl már Szaud-Arábia terül el. Este összebarátkoztunk Alival, a hotel tulajdonosával, aki az egyik legsegítőkészebbnek bizonyult utunk során. Ali nemcsak elismert szemorvos és tehetséges üzletember, hanem egy büszke és szívélyes aquabai jordán is. Olaszország tiszteletbeli konzulja Aquabában, az anconai egyetemen tanult. Tulajdonában több optika, labor és szemészeti klinika van, mellesleg olasz nyelvet oktat az egyetemen. Második hazájának Olaszországot tekinti. Az esti teázások mellett mesélt Jordánia történeleméről, a hagyományokról, a gyerekeiről és arról, hogy nyolc évnyi olaszországi élet után miért választott magának mégis jordán feleséget és költözött vissza szülővárosába. Elmondta, három éve az élete megtört, amikor elveszítette a feleségét, mégis szerencsésnek tartja magát. Egyfolytában csörgött a telefonja, a gyerekei keresték. Fontosnak tartja visszaadni azt a sok jót, amit ő kapott az életben. A klinikán hetente egy napot a nehéz helyzetben lévők gyógyítására szánnak. Kapcsolatait bevetve segített nekünk megtervezni a jordán utunkat úgy, hogy abból a legtöbbet hozzuk ki. Este tizenegykor a legfinomabb knafehhel kínált, miközben telefonon felhívta unokahúgát, aki tökeletes magyarsággal szólt hozzánk. Megkérdezte, minden rendben van-e, jól érezzük-e magunkat és szorgalmazta bátran forduljunk hozzá, ha elakadnánk. Az unokahúg édesanyja magyar, aki 30 évvel ezelőtt házasodott be Ali családjába. Ammanban élnek és úgy adta tovább a magyar nyelvet a lányának, hogy nem tudtunk hova lenni a meglepetéstől.

Jeeptúra a Mars-béli Wadi Rumban

Másnap délelőtt a közeli Wadi Rum sivatagban volt programunk, de még nem tudtuk hogyan jutunk ki az Aquabától egyórányira lévő helyre. Az egyetlen kora reggeli buszt sikeresen lekéstük, maradt a helyi autóbusz, ami menetrend hiányában akkor indul, amikor összejön kellő ember. Az indulás lehet 9 óra, vagy 9.20 de akár 9.40 is. A lényeg, hogy semmin nem kell izgulni, a busz egyszer biztosan elindul. Mivel időhöz voltunk kötve, a sivatgba jutás egyéb módját kerestük. A megoldás szinte nulla perc alatt érkezett egy magyar fiú személyében, akire előző nap egy utazási fórumon akadtunk. Felvett minket a buszmegállóban, kimentünk a sivatagba és találkoztunk Abdullahhal, a túravezetővel. Wadi Rum természetvédelmi terület, 2011 óta az UNESCO természeti és kulturális világörökség része. Ide csak csoporttal lehet jönni. Több társaság is kínál félnapos, egynapos, kétnapos programot. A wadi kiszáradt folyómedret jelent, magyarul aszóvölgy. Abdullah elmondta, mire számíthatunk a nap folyamán, bepakoltunk a dzsipbe, felugrottunk a platóra és indultunk Wadi Rum felfedezésére. Itt mindent Arábiai Lawrence nevével akarnak eladni, van Lawrence-ház, kilátó és sziklába vájt arckép. Túravezetőnk szerint Lawrence, bár szerelemese volt a sivatagnak, sokat nem tett érte.

Abdullah személyében olyan idegenvezetőt nyertünk, akinek kellő humora és érzéke volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Sziklarajzokat mutatott, nabateus templom romjait, karavánszerájban teáztunk, ebédet főzött. Elmesélte, hogyan kalauzolta körbe a sivatagban Oprah Winfrey-t, amikor Ránija királyné ötvenedik születésnapi partijára érkezett. A pandémia hónapjaiban Wadi Rumot is, akárcsak Jordániát, lezárták a turisták elől. Abdullah elmondta, akkor a túratársaságok egymásnak tartottak vezetéseket, hogy ki ne jöjjenek a gyakorlatból. Keresztül-kasul, szabadon raliztek az üres sivatagban. Az ezer színben pompázó naplemente után, azonnal lehűlt a levegő, siettünk is a táborhelyünkre. A vendégszerető beduinok hagyományos vacsorával vártak. A csípős éjszaka után hatalmas élmény volt a sivatagban ébredni. Meginni az első mentateát a felszálló párában, miközben néztük, hogyan buknak ki a ködfátyol alól a vörös és narancs színeiben pompázó, furcsa formájú sziklák. Végtelen nagy nyugalmat áraszt, órákig lehet figyelni.

Ebéd a nabateusok földjén

A sivatagi varázsból alig két órával később a nabateusok földjén találtuk magunkat. Míg itthon sokat gondolkodtunk a logisztikán, ott a helyszínen gyorsan történtek az események. Petrába érve első dolgunk volt leülni, teázni és megérkezni. Wadi Rumból taxival indultunk el, de Petrába nem ugyanazzal a taxival érkeztünk meg, amivel indultunk. Hogy is van ez? Jordániában bevett szokás a taxicsere. Félúton találkozik a két kocsi, az utasok átszállnak egyik autóból a másikba, az előre leegyezett összeg ugyanaz, a taxisok jobban járnak, hiszen feleannyit kell autózni. Igy találkoztunk Seiffel, a kedves és segítőkész petrai taxissal. Elvitt minket a szállodába, megvárta, amíg bejelentkeztünk, otthagytuk a pakkunkat, és mire a látogatóközponthoz értünk, már ismerősként váltunk el. Még Petrába menet megállt egy kilátóhelyen, rámutatott a barlanglakásokra: ezt, látnotok kell! Petra hatalmas területen fekszik, a sziklából kifaragott romváros sokkal többet tud, mint az Indiana Jones-filmekből ismert Kincstár (Al-Khazneh). I.e.200 és i.sz.100 között élte virágkorát, a nabateusok fővárosa volt. Kiterjedt, nem elég rá egy nap.

Seif tanácsára a petrai múzeum elől induló kisbusszal felmentünk Kis-Petrába, hogy onnan túrázzunk le a kolostorig. Délelőtt odasétáltunk a látogatóközpont elé, ahol három kisbusz parkolt. Kérdeztük, mikor indul a következő járat fel Kis-Petrához, mire jött a szokásos válasz: mihelyst összejön a kellő utas. Addig a múzeumban, egy szuper, interaktív kiállítást néztünk meg. Bemutatták a nabateusok civilizációját és Petra feltárását. Visszamentünk a megállóhoz, de a busz még mindig nem indult. Ebédidő volt már. Miközben vártunk, a buszsofőrök odahívtak minket magukhoz, ebédeljünk velük. Reggel hatkor kezdik a műszakot, akkor indul az első busz fel Kis-Petrába. Valamivel el kell ütni az időt, kártyáznak, sakkoznak, teáznak. Nem kellett sokat kérlelniük. Addigra mi is belejöttünk a ráérősebbb tempóba, kezdtük felvenni a másfajta ritmust, megbarátkozni a jordán vendégszeretettel. Gyorsan szereztek két kempingszéket nekünk, leültünk közéjük és felcsigázva néztük a kínálatot, az ott sorakozó különböző mezzéket. A kis műanyag asztal roskadozott a sok finomságtól, egy nagy tálban hummusz, padlizsánkrém (baba ganoush), sült babos kenő (foul), sült krumpli és az elmaradhatatlan házi lepénykenyér. Az arab kenyér lapos, átmérője jó harminc centiméter. Az egész út során a legfinomabb kenyeret kétségkívül ott ettük. Ültünk a vakító napsütésben egy ókori romváros bejáratánál, nyolc jordán buszsofőr társaságában, akiket három perce ismertünk meg és jó eséllyel sose látunk már életükben, és egy tálból, felváltva mártogattunk a közel-keleti konyha remekeiből. A buszsofőrök közben anekdotáztak a turistákról és parádésan utánozták az angol akcentust. Miután minden elfogyott, jött a finom, édes mentatea, végül azt mondta egyikük: rendben, indul a busz Kis-Petrába. Körbenéztünk, hogy mikor jött össze a kellő utas, de magunkon kívül mást nem láttunk. A sofőr azt válaszolta: csak ti vagytok ketten, az éppen elég!

Kis-Petrából két és fél órán át tartott a túra az Al-Deir kolostorig. Fantasztikus tájon, rózsaszín és vörös színű völgyekben és kaptatókon, kietlen kőtengeren át túráztunk, az úton senkivel sem találkoztunk. Seifnek köszönhetően Petrának olyan szegletét láttuk, amiért máig hálával gondolunk rá. Már közel járhattunk a kolostorhoz, mikor szamárháton felbukkant két kisfiú. Szerették volna, ha velük megyünk tovább. Lyukat beszéltek a hasunkba, hogy miért válasszuk a szamarat, messze van még a kolostor, nem fogjuk bírni az emelkedőket, végül feladták. Látták, hogy hajthatatlanok vagyunk. Ezek a nomád családok a romváros területén, az ottani barlanglakásokban élnek. Az út a romvároson belül szamárral, lóval, tevével is megtehető. Az állatok már bekötött szemmel tudják az utat.

A befogadó, nyüzsgő és kétarcú Ammán

Ammánba érve egy nyüzsgő, sűrűn lakott, szmogos nagyvárosba értünk. A hotelünk alatti árkádsoron piac volt. A földről, pokrócokról árulták a portékát. Fél pár cipőt, használt konyhai eszközöket, zuhanyrózsát, sűrű autóforgalom mellett. Kaotikus volt és a legkevésbé bizalomgerjesztő. Amman a világ egyik legrégebbi, folyamatosan lakott városa. A nyugati és a keleti részt pár domb választja el egymástól, mégis két teljesen különböző világ. A tradicionális és szegény Kelet-Ammán, szemben a modern, rendezett és jól szituált jordánok lakta Nyugat-Ammánnal. Részt vettünk egy várost bemutató gyalogtúrán (walking-tour). A várost Mujallie mutatta be, aki, mint oly sokan Jordániában, palesztin és jordán házasságból származik. A túra teljes egészében Kelet-Ammánban zajlott, meglátogattuk az egyik piacot, egy kávépörkölő üzemet, felmentünk az egyik legmagasabb épület tetejére. A kilátás a világos mészkőből épült városra káprázatos volt. Az alattunk elterülő négymilliós metropolisz elefántcsontszínű mozaikvárosnak tűnt. Mujallie megosztotta, hogy Jordánia nagyon konzervatív ország, a régi hagyományok tisztelete mindennél fontosabb. Megkérdezte, utunk során hány dolgozó nővel találkoztunk? Nem sokkal. A régióban Jordániában a legalacsonyabb a nők aránya a munkaerőpiacon, kevesebb mint 15%. Annak ellenére, hogy a környékbeli országokhoz képest Jordániában az egyik legképzettebb női népesség. Miután elvégezték az iskolát, otthon maradnak és elsősorban a családot szolgálják. Mujallie  azt is elmondta, hogy Jordánia befogadó ország, lakossága többszörösére duzzadt pár évtized alatt. A 60-as években 900 ezer lakosa volt az országnak, manapság 10 millión túl jár. Rengeteg menekültet fogadott be, milliók érkeztek Palesztínából, Irakból, Jemenből és Szudánból és legutóbb Szíriából. Amman az arab multkikulturalizmus olvasztótégelye, négymillióan találtak itt menedéket. Mivel olyan gyorsan és sokan érkeztek, Kelet-Ammánban nem volt koncepció és idő az építkezésre. A lakóházakat egymás után húzták fel, így kevés a tér a házak között, eléggé túlzsúfolt a látkép. Délután egy tíz éve nem látott, kedves ismerőssel találkoztunk, igaz, hogy taxival csupán a 30 percnyire lévő Nyugat-Ammánban, de egy másik világban. A modern, szellős utcai látkép európai benyomást keltett. Jól öltözött, kendő nélküli nők, az utcán pálmafák, rendezett lakóházak, tiszta utcák. Hatalmas a különbség a két városrész és lakói között.

Muhammed Ali, a taxisofőrünk, aki három napig fuvarozott minket országszerte, a reptérre menet elmondta, osztja a helyiek véleményét: a tavasz a legszebb évszak Jordániában. Még nincs elviselhetetlen hőség, a tenger kellően hűvös és a knafeh akkor is mézédes.