„Ukrajna mindig arra törekedett, hogyan ne váljon eurázsiaivá”

Február 24. óta szinte közhellyé vált a tézis, mely szerint az orosz agresszió döntő jelentőségű lendületet adhat az ukrán nemzetépítésnek. Hol tartott ez a folyamat 2022 elején – s mennyiben jelentett változást a háború?

Európában az időről időre kibontakozó háborús konfliktusok és az azok nyomán megkötött békeszerződések mindig megpróbáltak valamilyen új rendet teremteni. Utoljára a Franciaországot minden hódításától visszatartani hivatott 1815-ös bécsi kongresszus eredményezett olyan horderejű változásokat, mint az 1990-es évek elején a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása. Az új államok többségi nemzeteinek az önálló államhoz való jogát nemcsak külső tényezők határozták meg, hanem lezajlott egyfajta belső állam- és nemzetépítés is. Ukrajna esetében a két legfontosabb kérdés az volt, hogy mit lehet kezdeni a történeti hagyományokból eredő regionális tagolódással és a megörökölt sokféle identitással. Az 1996-os Alkotmány egyértelmű választ adott azzal, hogy rögzítette az unitárius államberendezkedést és azt, hogy az ukránok a tituláris nemzet. Az unitarizmus alól a Krími Autonóm Köztársaság sem volt kivétel, mert mint közigazgatási egység ténylegesen nem kapott bővebb jogokat, mint a megyék, és semmiképp sem volt tekinthető etnikai alapú autonómiának, aminek esélye sem volt sehol az országban az 1990-es évek elejének népszavazásai ellenére sem. A megmerevedett álláspont legfontosabb tényezője a Moszkva felőli fenyegetés volt. Oroszország nem tartotta különálló nemzetnek az ukránokat és a belaruszokat, ezzel együtt az önálló államiságukat is megkérdőjelezte. Belaruszról már a ’90-es évek közepe óta nehéz önálló államként beszélni, 2022-ben a szuverenitás utolsó formális eleme is megszűnt, amikor az orosz hadsereg bevonult, sőt, területéről háborút indított egy szuverén ország ellen.

Az orosz fenyegetést ezek szerint konstitutív elemnek kell tartani a nemzetépítési folyamatban és a nemzetközi kapcsolatok alakításában is.

Sosem osztottam azt a véleményt, hogy Ukrajna hol orosz-, hol nyugatpárti politikát folytatott volna. Inkább úgy látom, azon igyekezett, hogyan ne váljon eurázsiaivá, hanem maradjon meg európainak. Teljes tévedés, hogy ehhez elég lett volna pusztán a semleges státus megőrzése. Azok az államközi, gazdasági és katonai szövetségek, amelyeket Oroszország próbált meg kialakítani a posztszovjet térségben több-kevesebb sikerrel, azt bizonyították, hogy a balti államok kivételével a függőségi rendszert mindenáron igyekezett fenntartani. Noha ukrán részről hiba volt a föderalizmusban, illetve a regionalizmusban rejlő veszélyek túlhangsúlyozása, pláne a szeparatizmussal való azonosítása, ennek a kérdésnek a végére már 2014-ben pontot tett a háború kitörése, 2022-ben pedig az orosz invázió. Bármilyen kimenetel elé nézünk, Ukrajna nem fog átrendeződni, unitárius marad, de az orosz befolyási övezet határai vasfüggönyszerűvé válhatnak. A másik alternatíva Oroszország szétesése, de ez nem a közeljövő perspektívája.

A szakpolitikák közül melyiken lehet a leginkább lemérni és szemléltetni a vázolt folyamatokat?

Azt minden politikai hatalom értette Ukrajnában, hogy az oktatáson keresztül vezet út a gyarmati viszonyok felszámolása felé, a mikéntről pedig mindig is komoly belső viták folytak. Mi ebből tulajdonképpen egyetlen dolgot érzékeltünk – a nyelvkérdést. Ez bizonyos szempontból reakció volt az orosz politikára, amely egyrészt a nyelven keresztül kérdőjelezte meg az ukránság létét, másrészt olyasfajta nemzeti ébredés volt folyamatban, ami Nyugat-Európában a 19. században zajlott le. Azonban azt mindenképp szögezzük le, hogy a 2017-es oktatási törvény nyelvi cikkelye és a 2019-es nyelvtörvény, amely erőteljes ukránosítást tűzött ki célul, nem elindított, hanem felgyorsított egy folyamatot. A társadalomban ezzel kapcsolatban tagadhatatlanul volt több-kevesebb ellenállás, ami azonban az állam iránti lojalitáson nem ütött rést, igazi bázisát pedig éppen most semmisíti meg Oroszország a keleti-délkeleti országrész totális elpusztításával. Emberileg ezt egyetlen hatalomnak se lehet megbocsájtani, még nemzeti alapon se.

Az ukrán nemzetépítéssel szem­ben gyakran megfogalmazott kritika, hogy dicsfénnyel övezi az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN), valamint az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) emlékét. Hogy mást ne mondjunk, 2021-ben Roman Suhevics ukrán nacionalista katonatisztről nevezték el a ternopili és a lvivi stadiont. Mennyire erős valójában az OUN és az UPA kultusza Ukrajnában, és milyen hatással van erre a háború?

A történetírásnak magának közvetlen hatása van a nemzeti identitásra. Az ukrán állam ebbe a törvényalkotás szintjén is beavatkozott az 2015-ös úgynevezett kom­munizmustalanító törvénycsomaggal, amikor parlamenti szavazással döntött arról, hogy ki a hős az ukrán történelemben, és egy kormányzati intézményt, az Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézetét bízta meg azzal, hogy eme politikai terméket „fogyasztási cikké” transzformálja. Petro Porosenko elnök és csapata ezzel az áldozatiság nacionalizmusa mellett tette le a voksot. Adódtak problémák ebből az államközi kapcsolatok szintjén is – Lengyelországgal kölcsönösen tiltottak ki egymás országából történészeket. Izraellel a független Uk­rajna fennállása óta sarokpont a zsidósághoz való ukrán viszony a történelemben és ennek interpretálása. Suhevics megítélése ellentmondásos. Egyeseknek a nácik és a kommunisták ellen küzdő szabadságharcos, a nemzeti eszme és a keresztény erkölcsiség megtestesítője, mások számára náci kollaboráns. Ő és társai a második világháború után külföldre menekült ukrán diaszpóra számára jelentettek hőst és mártírt. Az országon belül az 1930–40-es évek ukrán nacionalistáinak nemzeti piedesztálra emelése a narancsos forradalommal hatalomra került Viktor Juscsenko elnökségéhez kötődik. Az ígéretek és a várakozások ellenére Juscsenko nem tudott mit kezdeni a korrupció, az oligarchák befolyása miatt a kontinens leginkább irányíthatatlan államának problémáival, s ennek ellensúlyozására indította el a nemzeti mítosztermelést, amely nemcsak belső vitákat generált, feltépve régi sebeket, hanem nemzetközi figyelmet keltett, illetve tiltakozásokat váltott ki. Először nem Putyin, hanem a Juscsenkót követő elnök, Viktor Janukovics politikai közössége, a Régiók Pártja kezdett el arról beszélni, hogy az integrális nacionalizmus, a „náci brand” legitimálása van folyamatban.

Voltaképp hogyan, milyen formában ágyazódott be a társadalomban az OUN és az UPA kultusza?

Fontos leszögezni, hogy az OUN és az UPA egyes személyiségeinek rehabilitálása, nemzeti hőssé emelése nem járt együtt az integrális nacionalizmus feltámasztásának, a harcias és türelmetlen ideológia újjáélesztésének a kísérletével, az a periféria maradt, amire szinte bárhol találunk példát Európában. Nem az ideológiai, hanem az olyan etikai elvek kerültek előtérbe, mint a hazafiság, a lelki erő, az önfeláldozás. A választások elsöpörték Juscsenko elnököt, aki a nemzeti emlékezet mentén szélsőségesen megosztotta a társadalmat, és forradalom fosztotta meg hatalmától Janukovics elnököt is, aki a szélsőjobbtól való elriasztás szándékával politikai projektként létrehozta a szélsőjobboldali Szabadság Pártot, amely azonban csak egyszer tudott parlamentbe jutni. Nem a „náci brand” legitimálása folyt tehát, hanem Janukovics a Szabadság Párttal legitimálta a „náci brandezést” mint politikai terméket. A társadalmi immunitás azonban kivetette magából ezt a fajta politizálást, ugyanúgy, mint ahogy Ukrajnában nem lett „örökös elnöki” intézmény sem, szemben Belarusszal vagy Oroszországgal.

A szélsőséges mozgalmak összességében mennyiben jelentettek potenciális belső konfliktusforrást?

A 2004-es narancsos forradalomban még két nagy táborra szakadt az ország, 2013–14 fordulójának forradalma azonban az ország minden részében a tiltakozók mellé állította a többséget. Eközben az illegálisan működő paramilitáris szervezetek, mint a Jobb Szektor is a „jó” oldalon küzdöttek. Ha másként alakul a történelem, s nem tör ki a háború 2014 tavaszán, nehéz megmondani, ez milyen konfliktussá transzformálódott volna. Így azonban Ukrajna újjáélesztette a Nemzeti Gárdát, ahol a radikálisok megtalálták a helyüket, s az ideológia helyett a valós ellenséget, amelyik nemcsak az ország integritását bontotta meg, hanem a második világháború után kialakult világrendet is alapjaiban kérdőjelezte meg. A lopakodó destabilizációra adott gyenge válaszok is hozzájárultak ahhoz, hogy Oroszország inváziót indított, amelynek a határait nem tudjuk, de az biztos, hogy nem a Donbasz.

A történész felteheti a kérdést, hogy az előbbiekben emlegetett hősképzés nem inkább a 19. század sajátja-e, amely nem való a 21. századba?

Az ukrán történészek meg is válaszolták ezt. Például a 2021-ben megjelent nyolcadikos Ukrajna történelme tankönyvben – először – nem volt tabu a zsidó pogromok témája. Kivétel nélkül minden nemzetnek vannak történelmi mítoszai, és minden nemzet számára feladat, hogy a történelmi mítoszainak irracionális energiáit racionális keretek között tudja tartani.

Ukrajna a nyugati szövetségi rendszer része kíván lenni, amelynek különösen az EU-s csatlakozás esetében együtt kellene járnia a liberális demokrácia kiépítésével. Mennyiben adottak a feltételek az ukrán politikában és társadalomban ahhoz, hogy a háborús polarizáltság ellenére ez belátható időn belül megvalósuljon?

A háború épp hogy nem polarizáltságot, hanem egységet teremt Ukrajnában. Az orosz világról különböző elképzelései lehettek az embereknek, a háború azonban nyilvánvalóvá tette, hogy nem fér össze vele a szabad akarat. Egyelőre beláthatatlan, mikor lesz tartós béke – szerintem amíg legalábbis a kontinentális Ukrajnában orosz katonaság van, ez elképzelhetetlen –, s utána is rendkívül hosszú idő lesz a jogharmonizáció. Ugyanakkor ennek eddig minden deklaráció ellenére esélye sem volt, most azonban az össztársadalmi sokk elég erős motiváció, és egy tiszta lap.

Az elmúlt években – magyar részről különösen – gyakran került össztűz alá az ukrán nyelvtörvény. Ezen túlmenően, s utólag visszatekintve mennyiben volt problematikus az ukrán állam és az ukrajnai kisebbségek viszonya 2022 februárjáig?

A magyar–ukrán viszony alfája és ómegája mind a mai napig a két ország között 1991-ben aláírt alapszerződés. Nem vezetett kenyértöréshez, hogy nem volt biztosítva a magyarok – illetve általában a kisebbségek – parlamenti képviselete mindenki mással azonos feltételek mellett, pontosabban számarányuknál fogva az erősen korlátozott szavazóbázis miatti hátrányból indulva vagy tudtak, vagy nem tudtak mandátumot szerezni. A ’90-es évek után Ukrajnában már nem regisztrálták a jelöltek és a megválasztott képviselők nemzetiségét, formálisan tehát állampolgárok voltak, etnikai megkülönböztetés nélkül. Folyamatosan megvolt rá az „igény”, hogy Beregszász és környéke magyar autonóm járás legyen, de nem vezetett kenyértöréshez ez a kérdés sem, sőt, a 2015 és 2020 között zajlott közigazgatási reform során, amikor erre elvi lehetőség volt, a magyarok meglehetősen passzív magatartást tanúsítottak. A magyarokkal szembeni nacionalista indíttatású atrocitásokkal kapcsolatban parttalanok voltak a viták, amiben nagy része volt a folytonos orosz provokációnak. A magyar gazdasági élet igazából nem virágzott fel, helyi magyar nagyvállalkozó soha nem volt Kárpátalján (Ukrajnában), ebben nem is lehetett ütközés. Az egyházi autonómia láthatóan nem sérült. Ami a magyarok számára a legnagyobb teljesítmény és kincs volt, az a színmagyar iskolahálózat a felsőoktatással bezárólag. A beavatkozás ennek az autonómiájába, a kétnyelvű oktatás bevezetése valóban szerzett jogoktól való megfosztást jelent, noha kevésbé volt drasztikus beavatkozás, mint például a balti államokban, amelyek ma EU- és NATO-tagországok.

Hogy csak egy példát említsünk: néhány helyszíni riport is rögzítette azt a jelenséget, ahogy például Harkivban orosz anyanyelvű polgárok „hangolják” át magukat az ukrán nyelvre. Ha ebben a pillanatban véget érne a háború, lehetne-e még bármilyen módon konszolidálni az orosz nyelvet és identitást Ukrajnában? Vagy meghaladták az események azt a pontot, ahonnan már nincs visszatérés?

Évtizedekig komolyan lehetett arról beszélni, hogy ez lehetne egy kétnyelvű, kétkultúrájú ország – az oroszokon kívül az összes többi nemzetiség aránya rendkívül kicsi. 2014-ig a politikai vetésforgó is tartott ebben valamiféle egyensúlyt. 2014 óta ennek a lehetőségnek a politikai bázisa volt eltűnőben, a 2022-es invázióval pedig aligha kétséges, hogy a társadalmi alapja is megszűnik.

Kijev a háború alatt nyújtott segítség fejében tett már gesztusokat a lengyel és a román kisebbség felé. A magyar közösséggel kapcsolatban ez gyakorlatilag elmaradt. Mennyire kell ahhoz a magyar állam közbenjárása, hogy az ukrán állam a kárpátaljai magyarok irányába is nyitottságot mutasson? Vagy lehet-e reménykedni abban, hogy az említett kisebbségek helyzetének rendezése és a nyugati szövetségi rendszerhez való közeledés jótékony hatással lesz erre a problémára is?

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egészen pontosan annyit mondott Nicolae Ciuca román miniszterelnöknek, hogy az ukrajnai románok ugyanazokat a jogokat fogják élvezni, mint a romániai ukránok. Az ukrajnai kisebbségek közül a román hasonlít a leginkább a magyarra – lélekszámuk az eddigi egyetlen, 2001-es népszámlálás szerint nagyjából megegyező; a románok körülbelül 150 ezren vannak, a magyarok lélekszáma már 2017-re 130 ezer alá csökkent. Ugyanúgy kompakt lakóterületet foglalnak el, bár nem egyetlen megyében, mint a magyarok. A lengyelekkel kapcsolatban valahogy nem megy át a magyar közönségnek, hogy bár a lengyel kisebbség lélekszáma körülbelül ugyanakkora, mint a magyaroké vagy a románoké, ám csak 12 százalékuk beszéli az anyanyelvét, 70 százalékuk ukrán anyanyelvű, a többi orosz, illetve egyéb anyanyelvű. A románok több mint 90%-a, a magyarok közel 100%-a vallja a nemzetisége nyelvét az anyanyelvének. A lengyeleket tehát nagyítóval kell keresni Ukrajnában. Zelenszkij elnök a lengyel állampolgároknak Ukrajna területén nyújtandó jogi és társadalombiztosítási kedvezményekről terjesztett elő törvényjavaslatot. Magyar–ukrán vonalon nemcsak 2022. február óta, de Zelenszkij 2019-es hivatalba lépése óta nem volt még csúcstalálkozó – azaz nem találkozott az ukrán elnök és a magyar miniszterelnök. Nagyon úgy néz ki, hogy oda jutottunk: e nélkül minden csak porhintés.