Nem hagyhatjuk, hogy Putyin nyerjen

Bennem egészen más nyomot hagyott az első találkozásom Putyinnal. 1999-et írtunk, és az EU külügyi biztosaként részt vettem az Európai Unió–Oroszország csúcstalálkozón. Borisz Jelcin orosz elnök az utolsó pillanatban visszakozott, állítólag túl beteg volt ahhoz, hogy utazzon (a rossznyelvek szerint gyengesége a vodkával függött össze). Miniszterelnöke, Putyin foglalta el a helyét a tárgyalóasztalnál. Amíg az érkezésére vártunk, befutott a hír, hogy robbanások sorozata történt Groznijban, Oroszország lázadó csecsenföldi tartományának fővárosában. Mikor Putyin – ez a nem túl karizmatikus, nem könnyen megfogható, kemény pillantású figura – végre leült az asztalhoz, megkérdeztük, mi történt. Ártatlan és némiképpen tanácstalan arcot vágva azt mondta, fogalma sincs, de ebédszünetben kideríti, és megosztja velünk, amit megtudott.

Reggeli megbeszéléseink alatt olyan hírek jöttek, hogy az orosz hadsereg bombázta Groznijt. Ám amikor ismét megkérdeztük Putyint, rezzenéstelen arccal azt állította, egy csecsen gerillák által működtetett fegyverbazár robbant fel. Tudnia kellett, hogy olvastuk a híradásokat. És mégis hazudott. Ugyanez történt egy későbbi találkozónkon is, ahol a csecsenföldi humanitárius segítségnyújtásról volt szó: Putyin ismét olyan történeteket tálalt, amelyekről tudta, hogy tudjuk, hogy nem igazak. A diplomácia általában ennél finomabb eszközökkel dolgozik.

További találkozásaink – például amikor Oroszország Kalinyingrádi területre való bejutásáról tárgyaltunk, miután a környező országok csatlakoztak az EU-hoz – csak megerősítették bennem a meggyőződést, hogy Putyint nyilvánvalóan nem köti az igazság. Őszintén szólva, Bushtól eltérően én kifejezetten kellemetlen, ellenszenves figurának találtam. Későbbi politikai pályafutása, melyet egyebek mellett a hazai ellenzék brutális elnyomása és a Kreml-kritikus szereplők ellen belföldön és külföldön elkövetett merényletek sora fémjelez, igazolta az első benyomásomat.

A legtöbb kommentátor Putyint könyörtelen kémként ábrázolja, tekintettel a KGB-s hátterére. Giuliano da Empoli olasz-svájci politológus remek bemutatkozó regénye, A Kreml mágusa azonban más képet mutat. (A könyv magyarul tavaly jelent meg a Park Könyvkiadó gondozásában – a szerk. megj.) Da Empoli egy Putyin-tanácsadó fiktív élettörténetén keresztül – a karakter egyébként a korábban a Kreml bábmestereként ismert Vlagyiszlav Szurkov valós figuráján alapul – arra utal, hogy az orosz elnök jellemét inkább a kémelhárítás formálta. A paranoid Putyin nem bízik senkiben, mindenütt fenyegetést és összeesküvést lát maga körül.

Míg a Nyugat gyakran nem volt képes helyesen értelmezni Putyint, ugyanez nem mondható el Putyinról, már ami a Nyugat megértését illeti. Az évek során világosan érzékelte, hogy imperialista ambíciói nem fognak nagy ellenállásba ütközni a liberális demokráciák részéről. Putyin rezsimje 2007-ben kibertámadást indított Észtország ellen; 2008-ban megtámadta Grúziát, és két szakadár régió függetlenségének elismerésével ténylegesen kettéosztotta az országot; támogatta Bassár el-Aszad elnök kormányát a szíriai polgárháború alatt, még azután is, hogy az vegyi fegyvereket vetett be. Nem sokkal később, 2014-ben Oroszország megszállta és annektálta a Krímet.

Ilyen körülmények között nem kellett volna meglepődni azon, hogy Putyin biztosra vette, továbbra is büntetlenül cselekedhet, és 2022-ben megindította a háborút Ukrajna ellen – amivel nyilvánvalóan megsértette az ENSZ Alapokmányát. Putyin szemszögéből nézve Ukrajna mindig is Oroszország része volt, ezért az invázió „különleges hadművelet”, nem pedig teljes körű háború. Tekintettel arra, hogy a Kreml által támogatott szakadárok 2014-ben viszonylag könnyen jelentős területeket foglaltak el Kelet-Ukrajna Donbász régiójában, Putyin egyértelműen gyors győzelemre számított, amint az orosz tankok elindultak Kijev felé. Az ukránok azonban Volodimir Zelenszkij elnök vezetésével elszántan ellenálltak, és megállították az erősebb orosz erőt.

Több mint két év telt el a háború kezdete óta, közben az oroszok ukrán városokat bombázták, némelyiket rommá lőtték; civileket kínoztak, erőszakoltak és gyilkoltak meg; több ezer gyereket raboltak el. Ahogy a harcok folytatódnak, a Kínából, Iránból és Észak-Koreából származó fegyverszállítmányokkal megtámogatott orosz fölény is kezdett megmutatkozni, bár az ukránok továbbra is kitartanak.

Ahhoz, hogy Ukrajna továbbra is megvédje magát – és esélye legyen a háború megnyerésére –, az Egyesült Államoknak és Európának több fegyvert és támogatást kell biztosítania, beleértve a légi fedezetet is. Fontos, hogy ne feledjük: Ukrajna a közös nyugati értékekért harcol.

Hosszan tartó kongresszusi csata után az USA döntéshozói a közelmúltban megállapodásra jutottak, hogy újból lőszert, drónokat, rakétákat és egyéb katonai felszerelést szállítanak Ukrajnának. A több hónapos késedelem a republikánus képviselők egy csoportjának tudható be, akik ténylegesen oroszbarát lobbit alkotnak az Egyesült Államok Kongresszusában, és vitathatatlanul többet tettek a Kreml háborús erőfeszítéseinek segítése érdekében, mint Putyin tábornokai.

Az európai országok az Egyesült Államokat sürgetik, hogy nyújtson nagyobb támogatást Ukrajnának, de sok esetben a szavak nincsenek igazán összhangban a tettekkel. Az Egyesült Államok ténylegesen John F. Kennedy elnöksége óta igyekszik meggyőzni a NATO európai tagjait, hogy járuljanak hozzá nagyobb mértékben a saját védelmükhöz. De a tagországoknak még most is csak kevesebb mint fele teljesíti a régóta kitűzött, a GDP 2%-át kitevő védelmi kiadási célt. Egyes országokban a nyugdíjak által felemésztett költségvetésből olyan kevés marad a katonai kiadásokra, hogy a hadsereg alig több egy jól védett nyugdíjalapnál.

Biztató fejlemény, hogy az Egyesült Államok akcióba lendült, miután jóváhagyott közel 61 milliárd dolláros katonai segélyt Ukrajnának. De az igazi kérdés az, hogy a segélyek továbbra is zavartalanul, folyamatosan jutnak-e el Ukrajnába. Bízzunk benne, hogy Ukrajnának nem kell többé segítségért könyörögnie. Már csak azért sem, mert az orosz győzelem nem utolsósorban bizalomvesztést jelentene: a világ elveszítené a hitét abban, hogy a Nyugat hajlandó megvédeni a saját értékeit. A világ pedig nagyon is figyel.

Chris Patten
A szerző Hongkong utolsó brit kormányzója, az EU egykori külügyi biztosa, az Oxfordi Egyetem kancellárja

©Project Syndicate