Miről szól valójában a lengyel jóvátételi követelés?

Szeptember 1-jén, a második világháború kitörésének évfordulóján Jarosław Kaczyński, a PiS elnöke bemutatott egy jelentést, amely Lengyelország háborús veszteségeinek összegét 1,3 billió dollárban számszerűsítette. Bár a PiS hét évvel ezelőtti hatalomra kerülése óta rendre felemlegeti a jóvátételt, most először feszegeti a témát közvetlenül Németországgal. Valójában a kérdés formailag és erkölcsileg is egyértelmű – a helyes politika pedig az ellenkező irányba vezet.

A második világháború után a szövetségesek úgy döntöttek, hogy a sértett feleknek járó anyagi jóvátétel materiális, tárgyi jellegű lesz, nem pedig pénzbeli. Ide tartozott, hogy a német gyárakat leszerelik és áttelepítik, vagy az, hogy a németek által végzett munka eredménye (a német termelés) a hatalmas károkat elszenvedett államok javára fordítandó. Közben a jóvátételre jogosult országok körét egy 18 államból álló „nyugati tömbre” és egy, a Szovjetuniót és Lengyelországot is magába foglaló „keleti tömbre” osztották. A keleti tömb főleg a kelet-németországi szovjet megszállási övezetből kapott jóvátételt.

Lengyelországnak elvben ez utób­bi rész 15%-a jutott, és 1945. augusztus 16-án a varsói és a moszkvai kormány megállapodást írt alá a jóvátétel átutalásának szabályozásáról. A Szovjetuniónak 10 milliárd dollárt kellett volna kapnia (1938-as áron), de a történészek becslése szerint végül 3-4 milliárd dollárral kellett beérnie – ez Kelet-Németország potenciális termelésének körülbelül egyharmada volt. Ekkorra  a Szovjetunió már szétkapta és elhordta azokat az eszközöket, amelyeket a potsdami megállapodás értelmében Lengyelország számára különítettek el.

A Kreml ezután kemény feltételt támasztott Lengyelországgal szemben: Lengyelországnak szenet kellett kitermelnie, és rendkívül alacsony áron a Szovjetunióba exportálnia, hogy megkapja a rá eső részt a német jóvátételből. Hamar megmutatkozott, hogy ez a megállapodás költségesebb, mint ami pluszként a jóvátételtől remélhető. 1957-ben Lengyelország beleegyezett, hogy lemond minden további jóvátételi igényéről, a tarthatatlan exportfeltételek megszüntetéséért cserébe. Az adott feltételek mellett a Lengyelországnak megítélt német jóvátétel leosztása hamis ígéretnek bizonyult. A szovjetek által begyűjtött 3 milliárd dollárnyi értékből (gyárak, hajók, autók, motorkerékpárok, kerékpárok, lábasjószág...) Lengyelország mindössze 225 millió dollárt (7,5%) kapott.

Később, 1970 decemberében Len­gyelország megerősítette, hogy a Nyugat-Németországgal kötött új megállapodással összhangban lemond a jóvátételi követelésekről; ebben az egyezményben a felek elismerték a lengyel határt az Odera és a Neisse folyók vonalánál – vagyis a háború előtti Németország területén. A háború utáni határok kölcsönös elismerése nélkül a lengyel állam léte is megkérdőjelezhető lett volna.

Formálisan tehát a jóvátétel kérdése lezárult. Ide tartozik, hogy a lengyel alkotmány 241. cikkében egyértelművé teszi: „a korábbi alkotmányos rendnek megfelelően kötött nemzetközi megállapodásokat (beleértve a Lengyel Népköztársaság 1952-es alkotmányát is) a törvényben kifejezett előzetes hozzájárulással megerősített nemzetközi megállapodásokként kell kezelni”. Ugyanezen dokumentumokra hivatkozva a német kormány is lezártnak tekinti a témát.

Nem vitatható, hogy Németországnak valóban nagy történelmi adóssága van Lengyelországgal szemben. A német agresszió a második világháború során példátlan pusztítással járt, beleértve a főváros teljes lerombolását, számtalan lengyel műemlék és kulturális érték megsemmisítését és hatmillió lengyel állampolgár halálát (közülük hárommillió zsidó volt – ezt a tényt Kaczyński olyan nagyon nem emlegeti). Tovább rontja a helyzetet, hogy a háború befejezése a szovjet csizma alá rendelte Lengyelországot, a következő fél évszázadra megfosztva a függetlenségétől és a fejlődés lehetőségétől.

Bárki, aki 1989 táján megfordult Lengyelországban, emlékszik, milyen szegény, szürke és sivár volt az ország négy évtizedes kommunista diktatúra után. Ennek a szomorú örökségnek a nyomai ma is jelen vannak mindenütt.

Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy Lengyelország gazdasági sikere az elmúlt három évtizedben elképzelhetetlen lett volna Németország nélkül, amely   Lengyelország európai uniós és NATO-csatlakozásának leglelkesebb szószólója volt. Igen, sok lengyel bank és vállalat Németországban bejegyzett társaságok tulajdonában van, így a nyereség is oda kerül. De az ilyen megállapodások révén a lengyelek hozzáfértek ahhoz a tőkéhez, amelyre szükségük volt, hogy kiemeljék országukat a romokból.

A kölcsönösen előnyös üzletek elősegítették a megbékélés és a jóindulat szellemét a két ország között.

Ebben az összefüggésben Ka­czyń­ski jóvátételi követelései mindenütt hűvös kritikát váltottak ki, kivéve a PiS által irányított mé­diában. Sokan úgy látják, ez az ügy újabb példa egy olyan ember hangsúlyos történelmi lemaradására, aki egyébként is arról híres, hogy a múltban él. De Kaczyński láthatóan úgy véli, hogy a követelés javítani fogja a PiS helyzetét a jövő évi általános választás előtt. És természetesen a téma felvetése eredményesen elvonja a figyelmet a tényleges problémákról: arról, hogyan igyekszik megküzdeni a kormány a féktelen inflációval (aktuálisan 16% felett) és az égbe szökő energiaárakkal.

Ennek ellenére tény, hogy Ka­czyński kiengedte a szellemet a palackból. Szeptember 14-én a Szejm határozatot fogadott el, amelyhez a legtöbb ellenzéki képviselő is csatlakozott, és kártérítés fizetésére szólította fel Németországot. Két mozzanat érdemel külön figyelmet. Először is, szó sincs jóvátételről (ez formálisan elérhetetlen), a határozat a veszteségek megtérítéséről, kártérítésről beszél. Másodszor, az állásfoglalást támogatta az ellenzék, köztük Donald Tusk liberális Polgári Platformja és az Adrian Zandberg vezette Lewica (Baloldal). Utóbbi a szavazásról megjegyezte: „csak egy teáskanál maradt a családja vagyonából”. A Polgári Platform egyik képviselője pedig arról beszélt: „Jövőre új lengyel kormány alakul, amely majd megfelelően kezeli ezeket az ügyeket.”

Kaczyński kétségkívül abban reménykedett, hogy az ellenzék elhatárolódik a lengyel jóvátételi igényektől. Nem ez történt. Azzal, hogy csatlakozott a parádéhoz, a Polgári Platform alááshatja a saját választási stratégiáját. De ez a döntés egyben azt is jelenti, hogy a kérdés Kaczyński szándékától függetlenül és azon túl is életre kelt. A végeredmény kiszámíthatatlan, de paradox módon Németország számára a legjobb biztosíték maga Kaczyński lehet, akinek az ilyen kérdések megoldására tett felháborító és jogilag kétes javaslatait nem lehet komolyan venni.

Sławomir Sierakowski
A szerző lengyel újságíró, szociológus, a Krytyka Polityczna mozgalom alapítója, a Német Külkapcsolatok Tanácsának főmunkatársa
©Project Syndicate, 2022