Hampi, hulmánok, maharadzsák és szultánok

Olyan is volt, hogy elfogyott az út, és a folyómederbe tereltek bennünket, majd pár száz méterrel arrébb többszöri próbálkozásra sikerült csak onnan kijönni. Végül is szerencsésen megérkeztünk, valamikor nagyon korán hajnalban. Még sötét volt. Hospetben rakott ki minket a busz. Mónika már felkészített minket az árakra és egyezkedési taktikákra. Szállást már sikerült foglalnunk online, szinte Hampi szívében, már csak el kellett oda jutnunk, amihez még nagyon korán volt. Hospetben nem akartunk maradni, mert egyszerűen nem éreztük magunkat biztonságban. Hosszas alkudozás után viszonylag elfogadható áron találtunk tuk-tukot, ami bevitt minket Hampiba. Minden zárva volt, és még mindig nem kelt fel a nap. Észrevettük, hogy néhány turista ugyanabba az irányba indult el. Mint kiderült, egy kis reklámtábla hirdette azt a helyet, ahonnan a legszebb a napkelte. Gyorsan fölkerekedtünk mi is, és a közeli hegy tetején csatlakoztunk a mintegy tizenöt fős korán kelő turistához. Néhány majom is csatlakozott hozzánk, így egész népes kis csapat várta, hogy előbukkanjon a nap. Egészen szürreális kép tárult elénk, amikor a nap végre kikászálódott a hegyek mögül. Ha nem kanyargott volna ott egy kis folyó, azt mondtam volna, hogy itt bizony valaki vagy valami hatalmas pusztítást végzett. Hatalmas kőgolyók mindenfele. Mintha valaki az összes hegyből szabálytalan formájú golyókat hasított volna ki, és akkurátusan szétszórta őket a tájon. Az nem lehet, hogy az erózió ilyen szabályos csatateret eredményezzen. Semmi sem volt emberi léptékű. Olyan óriási kőgolyók voltak, hogy hiába láttam, nem hittem el.

Elemi erejű volt a napfelkelte. Annál is inkább, mivel nem láttuk még a tájat napfényben. A hatalmas istenek játszóterén cikázó napsugarak kívül-belül átmelegítettek minket. Mivel még Kalkuttában beszereztünk indiai SIM-kártyát, és térerő is volt, megnéztük, mit is írnak Hampiról, mit kell tudni róla, mielőtt belépünk falai közé. A következő történet arról szól, miért is itt alapították meg Vidzsajanagara Birodalom fővárosát 700 évvel ezelőtt, és miért építettek egy Róma méretű várost a semmi közepébe.

A két testvér és hadvezér, Harihara és Bukka, beszámolt gurujuknak, Vidjáranjának egy szokatlan eseményről, amit egy vadászaton látott. Egy nyúl, akit a vadászkutyájuk üldözött, hirtelen felbátorodott és a kutya ellen fordult. A guru azt mondta nekik, hogy az a hely nagyon különleges, és arra kérte őket, hogy ott alapítsák meg a birodalom fővárosát. Ezért épült ide és lett a csaknem 300 évig virágzó Karnataka Birodalom székhelye Hampi. 1500-ban már Peking után a világ második legnagyobb városa és India leggazdagabb városa volt.

Még mindig nagyon kora reggel volt. Lejöttünk a hegyről, és elindultunk megkeresni a szállásunkat, vagy valamilyen reggelizőhelyet a környéken. A vendéglátósok éppen tehénlepénnyel mosták fel a portájuk előtti részt, és szebbnél szebb színes mandalákat szórtak a száradó porba. Egészen furcsa keveréke volt ez a tibeti buddhizmusnak és a hinduizmusnak. Találtunk végül egy éppen nyitó hátizsákos vendéglőt, egészen érdekes menüvel. Vegán, ájurvéda és angol reggeli is volt az étlapon, pontosabban a falakra krétával felírva, na meg a jótékony megunhatatlan chai. Akkor már meg tudtam különböztetni a rotit a naantól, a parathát a chapatitól, de végül is dosát rendeltünk, hiszen Dél-Indiában vagyunk, és itt az idlivel együtt ez a legnépszerűbb étel, ráadásul finom és egészséges is. A dosa formára hasonlít a palacsintára, az idli pedig a gőzgombócra. De mindkét finomság erjesztett összetevőkből, lencséből és sokféle tápláló alapanyagból készül. Később a bengalurui egyetem menzáján mindennap ehettünk ezekből.

Jólesett a reggeli. Mire befejeztük, mehettünk is a szállásunkra. Mindössze egy-két utcából állt az egész település, így nem volt nehéz megtalálni. Egy nagyon egyszerű, de tiszta szobát kaptunk a Kamala Guest House-ban, egyszerű fürdőszobával. Becuccoltunk, és máris mentünk felfedezni a történelem egy fontos szeletét.
Jó döntésnek bizonyult az idegenvezető. Már az elején. Éjszaka ugyan kifejezetten hideg volt, de mostanra már tűzött a nap, és mindenki kezében megjelentek a vizespalackok. Az idegenvezető azonnal figyelmeztetett mindenkit a csoportunkból, hogy a palackokat és mindenféle élelmet tegyük a táskánkba, mert a majmok el fogják venni tőlünk. Alighogy kimondta, nem messze tőlünk az egyik turistától nagy kiabálások közepette elvették az ásványvizes palackot és elkezdtek vele játszani. Mivel nem tudták kinyitni, egyre mérgesebbek lettek, és egymás kezéből kapkodták ki a műanyag flakont. Érdekes volt nézni, hogy a területen élő kétféle majomfaj, a hulmán és a rézuszmajom mennyire elkülönül egymástól. A vörös pofájú, kisebb rézuszmajmok pofátlanul randalíroztak mindenfelé, a fekete arcú, nagyobb, karcsú, őszes hulmánok mintha egy magasabb kaszthoz tartoztak volna, csak ültek a falakon, tetőkön, szóval olyan helyeken, ahonnan azért jól belátták a területet. Ők nem sokat mozogtak. A hinduizmusban Hanumán majomisten leszármazottjainak tartják és istenként tisztelik a hulmánokat.

Beléptünk az első templomkomplexumba. Elképesztő ereje volt ezeknek a tereknek. Mivel évszázadokig senki sem törődött a templomokkal, palotákkal, szentélyekkel, ezért az idő és a szélsőséges időjárás megkoptatta már a gyönyörű faragásokat, szobrokat, tornyokat. Az épületekben volt minden; hatalmas, láncra vert szent elefánt, virágokkal gazdagon feldíszítve. Majmok és kutyák mindenütt. A hajdanvolt gyönyörű építmények sok esetben hihetetlenül jó állapotban maradtak fenn. Néhány szentélyt és templomot már meglátogattunk Kalkuttában és Bengaluruban, de a gyönyörűen díszített, faragott, különleges épületek mennyisége még így is elkápráztatott minket. Azt eddig is tudtam, hogy azoknak, akik európai keresztény kultúrán szocializálódtak, mint én is, nagyon érzéki, vagy mondjuk fülledt erotikával spékelt lesz a hindu kultúra. Itt találkoztunk először a testiség ábrázolásával templomszobrok formájában vagy a homlokzatok domborművein. Lenyűgöző volt szinte minden műemlék, amit csak meglátogattunk. Akadtak különleges helyek is, mint az ókori „királynő fürdője”. Egészen jó állapotban maradt fenn, csak víz hiányzott belőle. Aztán több helyen is találtunk kisebb-nagyobb, vízzel teli medencéket. Olyan is volt, amit szinte biztosan láttam már valamelyik hollywoodi filmben. Nagyon különleges, talán a legtöbbet fotózott régészeti emlék a területen. Millió szimmetrikusan kiépített lépcsőn lehet eljutni a vízhez. A terület tele volt óriási kövekkel, amelyek sok esetben szervesen illeszkedtek Hampi pazar architektúrájába. A nap sugarai elől ősrégi gránitpavilonok alatt lehetett védelmet találni, vagy a paloták mélyén, ahol gazdagon díszített oszlopsorok tartották a mennyezetet. Szinte nem volt olyan négyzetcentiméter ezen az ősi, Róma-méretű területen, amely ne lett volna gazdagon díszítve. Természetesen kisebb-nagyobb lingamokat is találtunk városszerte, fémből, kőből, és szinte mindegyik alaposan fel volt „szentelve”, vajjal, olajjal, gyümölcsökkel.

Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel a szimbólummal. Sokfelé láttam már, de eleinte valamiféle mezőgazdasági eszköznek tűnt, később azt gondoltam, hogy valami régi szakrális eszköz. Az első lingam láttán Aladdin csodalámpására asszociáltam, később inkább egy óriási narancsfacsaróra. Amikor megtudtuk, hogy Siva nemi szervét szimbolizálja, kezdett értelmet nyerni a legfontosabb hindu istent övező tisztelet. „Siva, a pusztító” – ezt a szókapcsolatot már jól ismertem, most feltárult előttem az új arca: „Siva, a teremtő”. Ismét sok minden a helyére került. A hindu templomok erotikus díszítőelemei új megvilágításba kerültek. Érthetőbbé, olvashatóbbá vált a nagyon bonyolult hindu szimbolizmus.

Ránk sötétedett, mire visszakeveredtünk a bejárathoz. Az idegenvezetőnket valahol  nagyon messze elveszítettük. Megkerestük a reggelről már ismert vendéglőnket, és  megvacsoráztunk. Mielőtt a szállásunkra mentünk volna, a közelben kezdtek gyülekezni az emberek, és fények gyúltak egy szertartásokra használt medence körül. Már tartott a szertartás, amikor odaértünk. Egy virágokkal gazdagon díszített színes házikót helyeztek a Virupáksa-templomhoz tartozó lépcsős víztartály (Pushkarani) vizére. A házikót hordók tartották a vízen, és egy hatalmas trón volt a közepén. Éppen akkor értünk oda, amikor egy pap, nagy valószínűséggel egy szent életű, a földi javakról lemondó szannjászi és kísérete odaért a medencéhez. Fúvósok sorfala között indultak le a vízen úszó kivilágított trónhoz. A csoda szép hangszereknek, nadaswaramoknak gyönyörű és messzire hallatszó hangja volt. A szannjászi, egy idős, kopaszra borotvált és nagyon magas szerzetes, okkersárga ruhát viselt. A többiek fehérben voltak. Ahogy a medence szélére értek, a szannjászi leült az odakészített különleges faszékre, a trón pedig elindult, hogy néhány kört tegyen meg a medencében. A zenészek közben összegyűltek a medence szélén és ott folytatták a ceremóniát. A medence lépcsőin összegyűlt emberek közül sokan ugrottak a medencébe és követték a trónt körbe-körbe az útján. A szertartás még nem ért véget, amikor elindultunk a szállásunkra. Hosszú napunk volt, és az előző éjszaka a buszon nem sokat tudtunk aludni.

Másnap reggel biciklit kölcsönöztünk, és elindultunk az egyik legjobb állapotban levő, gránitból készült lépcsős víztározóhoz, a Mahanavami-templomhoz tartozó Pushkaranihoz, amit lépcsős kútnak is neveznek. Több filmből is ismerős lehet, de sok más gyönyörű indiai helyszín mellett ez is megjelenik Tarsem Singh 2006-os alkotásában, a Zuhanásban. Kihagyhatatlan film!

Egy másik távolabbi helyszín, amelyet meglátogattunk, a Tungab­had­ra folyó volt; az odavezető útról úgy tűnt, az egész táj valóban az óriások játszótere. Mindenfele kisebb-nagyobb sziklák szétszórva, helyenként egy-két család élt a folyó partján. Néhány kisebb romot és szentélyt is megnéztünk, de ami a legszebb és legkülönlegesebb volt, az a csónak, amit a helyiek használnak errefelé. Úgy nézett ki, mint egy óriási, több méter átmérőjű bambusztál. Sehol nem láttam még ilyet. Amikor visszaértünk a bejárat és a szállásunk közelébe, ahol a majmok, árusok, tuk-tukosok, idegenvezetők hada várt, feltűnt, hogy egyvalamit még nem láttunk, ami minden, Hampiról szóló netes portálon ott van. A kőszekeret. A szekér valójában egy Garudának szentelt szentély, amely a Vittala templomkomplexumon belül épült. Egyes források szerint gránitkerekei valamikor forogtak is.

Utazásunk Hampiban véget ért, megkerestük a legszebb helyet a naplementére. Nem volt nehéz, sok helyen fel volt tüntetve. Néhány majommal és turistával együtt kicsit belefeledkeztünk a nap egyre gyengülő sugarainak fényébe, és elindultunk a buszpályaudvarra. Arra gondoltam, vajon a mai maharadzsák és szultánok, akik ketté-, sőt háromfelé szakították Indiát a függetlenségük kivívása után (Pakisztán, India, Banglades), most mire készülnek. Volt alkalmam meglátogatni a pakisztáni–indiai határt és Bangladest is, de erről kicsit később.
 

Juhász R. József

(Részlet a Kalligram Kiadónál tavasszal megjelenő Egy performer élete című könyvből.)