Egy éve rúgta fel a Kreml Európa békéjét

Emlékszem, milyen rettenetes volt először leírni, mégpedig 2022. február 22-én, két nappal a háború kitörése előtt a következő sort: Putyin a teljes Donyec-medencét akarja – ez háborút jelent. Ez akkor történt, amikor az orosz elnök kijelentette: a donyecki és a luhanszki szakadár népköztársaságot függetlennek kiáltja ki, s ezek határai egybeesnek Donyeck és Luhanszk megye teljes területével, márpedig az adminisztratív területek közel kétharmada akkor még része volt Ukrajnának. Ha pedig ezekre is kiterjed a „függetlenség” – márpedig Putyin nyilatkozata alapján igen a válasz –, akkor az területszerző háborút jelent. Ma már tudjuk, a Kreml hagymakupolái alatt gubbasztó, a koronavírus miatt teljesen steril burokba zárt orosz elnök ennél is többet, a teljes Ukrajnát akarta. Pedig az említett két kelet-ukrajnai megye se apró falat, hiszen összterülete eléri az 53 ezer négyzetkilométert, vagyis nagyobb a 49 ezer négyzetkilométeres Szlovákiánál, lélekszáma pedig 6 millió feletti (Szlovákiának 5,4 millió lakosa van).

Megannyi mozgatórugó

Miért indította el rettegett, ám rosszul teljesítő hadigépezetét Moszkva? Hiszen már 2014 tavasza óta a kezében van a két régió jelentős része, a két tartományi székhelylyel, Donyeckkel és Luhanszkkal egyetemben, emellett megszerezte a haditengerészeti támaszpontok miatt fontos Krím-félszigetet is. Moszkvában talán úgy vélhették, most könnyebb Ukrajnával szemben katonai erőt alkalmazni, mint néhány év múlva. Az ukrán haderő ugyanis 2014 óta nagyot fejlődött; egy 250 ezer fős, a kelet-ukrajnai helyzetben harcedzett hadseregről volt szó, a háta mögött 900 ezer tartalékossal és egyre modernebb fegyverekkel. Úgy ítélték meg, a nemzetközi helyzet is kedvez, mivel Joe Biden amerikai elnököt akkoriban lekötötték az elődje, Donald Trump okozta belső problémák, Boris Johnson akkori brit miniszterelnök a brexit és a járvány idején tartott partik következményeit nyögte, Emmanuel Macron francia államfő az áprilisi választásra készült, az új német kormány pedig még csak a helyét kereste. Ehhez jöttek a történelmi tévelygések. Vlagyimir Putyin többször is kijelentette, Ukrajna lényegében Vlagyimir Iljics Lenin és a bolsevikok mesterséges kreálmánya. Andrej Kelin, Oroszország londoni nagykövete 11 hónappal a háború kirobbanása után is azt meri állítani: „Normális nemzetté akarjuk tenni Ukrajnát, ahol minden nemzetiségnek azonos jogokat biztosítanak.” Majd éppen a végsőkig frusztrált, torz világképű oroszok mondják meg, mi a normális, a rettegett nemzetiségi politikájukról nem is szólva.

Még 2005-ben az évszázad legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezte az orosz elnök a Szovjetunió összeomlását, amit ezzel a hódítással szeretett volna legalább részben helyrehozni. Putyint nyomasztja országa demográfiai hanyatlása is, ami a mintegy 45 milliós Ukrajna bekebelezésével átmenetileg megállítható lehetett volna. Nem véletlen, hogy most az oroszok tízezer szám rabolják el az ukrán gyerekeket az általuk uralt területekről. A Kreml valószínűleg tényleg elhitte, hogy megmentőként fogadják a csapatait Kijevben. Az sem kizárt, az ezredforduló óta uralkodó és a hatalomtól óhatatlanul torzuló személyiségű volt KGBtiszt belehabarodott a régi Oroszország, Nagy Péter cár, a Szovjetunió vagy Sztálin nagyságába, és azt vette a fejébe, hogy visszaállítja országa megtépázott tekintélyét. És végezetül ne felejtsük: Moszkva attól az ukrán modelltől is tart, „ahol elnök lehet valaki anélkül, hogy novicsokkal kenegetné a riválisai alsógatyáját” – villantott fel megkapó szavakkal egy reális eshetőséget Tóta W. Árpád, a HVG hetilap kommentátora. Azzal tán még kábíthatók az oroszok, hogy a finnek, az észtek, a lengyelek egyszerűen mások, nekik való a demokrácia, az orosznak meg nem. Na de ha az ukránoknál szintén működik, az azt jelenti, hogy működhetne Oroszországban is. És ebből végképp nem kér a 168 centis termetét magasított cipőtalppal kompenzáló, az orosz alkotmány kifacsarása után magát örökös elnökké tevő Putyin. Ez nem túlzás, a 2020-ban magára szabott alkotmánymódosítással megvan a jogi lehetősége arra, hogy 84 éves koráig, 2036-ig maradjon Oroszország első embere.

Természetes terjeszkedés

Mondvacsinált, csak orosz szemszögből „logikus” indokok sorolhatók fel az agresszióra, bevonva a körbe a NATO állítólagos terjeszkedését is. Ehhez vegyük még hozzá a szinte az orosz államgépezetbe kódolt agresszivitást is. Az orosz önkép szempontjából a terjeszkedés a világ természetes és kívánatos rendje. Ennek megfelelően évszázadokon át feltartóztathatatlanul terjeszkedett minden irányban. Nagy Katalin cárnő a 18. század második felében ilyen magyarázattal szolgált: „Nincs módom megvédeni a határaimat, csak ha kiterjesztem azokat.” Valójában az orosz birodalmi szemléletnek az alapállása az expanzió. Ha bárhol veszélyeztette valami az orosz egységet, a geopolitikai érdeket – Transznisztriában, Csecsenföldön, Dagesztánban vagy Grúziában –, akkor Oroszország 1989-et követően sem habozott katonai akciókat indítani. Az orosz hatalom az elmúlt 550 évben valójában csak három rövid időszak alatt nem terjeszkedett. Ezek voltak az ún. szmuták, azaz a zűrzavar időszakai, mégpedig 1598-tól 1613-ig, 1917-től az 1930-as évek végéig, végezetül a Szovjetunió megszűnését követően az 1990-es években.

Orosz orra esések

Ha orosz szempontból minden mozaikkocka szépen összepasszolt, ha 2014-ben szinte puskalövés nélkül szerezték meg a Krímet és az általuk megalapozatlanul szent orosz földnek tartott Donyec-medence jelentős részét, ha hónapokig mintegy 190 ezres, állandóan gyakorlatozó hadsereg körözött az ukrán határok mentén, akkor miként tudtak az oroszok akkora maflást kapni, hogy a reálpolitika adta a másikat? A legtömörebb válasz az, hogy alaposan alábecsülték és félreértették Ukrajnát. Emellett szögezzük le, hogy a magát a világ második legerősebb hadseregének tartó orosz haderő (az első az amerikai) az utóbbi bő évszázadban több kudarcot is elszenvedett. A honvédő háborúban valóban erős, hiszen Napóleon nagy armadáját, majd 1941 és 1945 között Hitler rettenetes Wehrmachtját is legyőzte. Viszont amikor Oroszország vagy a Szovjetunió volt az agresszor, akkor bizony voltak hasra esések. Például 1905-ben Japán simán szétverte az orosz flottát, az I. világháborúban pedig megalázó, területvesztő békére kényszerítette a német Vilmos császár serege. Az 1939-es téli háborúban Sztálin a teljes Finnországot bekebelezte volna, azonban őrült véráldozatok árán csupán az ország területének egytizedét kaparintotta meg, miközben a teljes külső támogatás nélkül maradt északiak a páncélosok rémével, a Molotov-koktél nevű gyújtópalackkal ismertették meg a Vörös Hadsereget. Végezetül az 1979 és 1989 közötti afganisztáni „testvéri segítség” sem volt éppen sikeres sétagalopp…

Vagyis az orosz hadsereg, pontosabban annak vezetése elájult saját nagyságától, és egy teljesen komolytalanul megtervezett invázióval akarta térdre kényszeríteni az egyébként szintén komoly katonai múlttal rendelkező ukránokat (gondoljunk csak a kozákokra). A már említett, Finnország elleni háborúban bő 500 ezres hadsereg zúdult rá nyelvrokonainkra, de még a háborúval nem is számoló Csehszlovákiát is legalább 500 ezer katona rohanta le 1968-ban. Ehhez képest most 190 ezer katonával akartak vitézkedni a negyedmilliós harcedzett ukrán haderővel szemben. Aztán megint kiderült, hogy „egyetlen haditerv sem éli túl az ellenséggel való találkozást” – ahogy azt Helmuth von Moltke porosz királyi tábornagy, a háborús sikereivel az egységes Németország megteremtéséhez hozzájáruló nagy stratéga megfogalmazta.

Vadászat tábornokokra

Február 24-én ugyan Fehéroroszországtól kezdve a luhanszki és donyecki „népköztársaságokon” át egészen a Krímig terjedő frontvonalon indított átfogó támadást az orosz haderő, azonban napokon belül kiderült: a Kijev felé tartó 65 km hosszú hadoszlop a rossz szervezés, az utánpótlás hiánya miatt egy helyben bénázik, s közben a hadgyakorlatra készülő, ám magukat egyszeriben háborúban találó orosz katonák riadtan pislognak a menetoszlopaikat szétlövő török Bayraktar drónokra. Nagyobb riadalmat okozott Csernobil atomerőművének elfoglalása, mint a támadók tényleges területszerzése (leszámítva Herszon térségét). A túlságosan központosított orosz haderő kötelékeiben gyakorlatilag mindenről a parancsnok dönt, autonóm lépéseknek helye nincs, így aztán a főtiszteknek kellett a tétova hadoszlopok élére állni és személyesen irányítani a műveleteket. Több sem hiányzott az ukrán mesterlövészeknek, nyárig legalább 10 orosz tábornokot vadásztak le – ami szó szerint példátlan veszteség –, megbénítva ezzel a tényleges hadműveleteket.

Az oroszok a drónok tömeges alkalmazására sem készültek fel, olyannyira, hogy szégyenszemre Iránból kényszerültek importálni. A legendás orosz páncélosokról pedig kiderült, legenda csak a harcerejük. Döntően a korai 1970-es évek színvonalát képviselő T–72-es tankokat vetik be, a csodafegyverként beharangozott Armata modellből alig van néhány, ráadásul korábban a moszkvai Vörös téri katonai parádén simán lerobbant az egyik. Ha a kikövezett téren lefulladt, akkor mire képes a harctéren? A többi fegyvernemből is esetenként múzeumi darabokat vetnek be, vagyis lelepleződött, a szíriai polgárháborúban bevetett egységeik csak csillogó kirakatok. A precíziós fegyverekről nem is szólva, ugyanis a messze hordó tüzérségi eszközök terén hiába vannak az oroszok máig mennyiségi fölényben, azt az ukránoknak adott új generációs nyugati fegyverek, mint a francia Caesar, a német Pzh 2000 vagy a szlovák Zuzana 2 minőségükkel, pontosságukkal, erősebb tűzerejükkel ellensúlyozzák. Csak egyetlen konkrét példa: az amerikai HIMARS rakétavető rendszer, mivel minden rakétájában modern csip van, akár 75 km-es távolságból is betalál egy 3x3 méteres négyzetbe. A hasonló lőtávolságra képes orosz Uragannal viszont csak egy kb. 300x500 méteres téglalapra lehet megbízhatóan célozni. Nem csoda, hogy az ukrán területeken szabad rablást folytató oroszok a nyugati mosógépekből is kiveszik a csipet.

Mozgósítás, menekülés

Amikor egyértelművé vált, hogy az orosz előrenyomulás teljesen kifulladt, sőt, az ukránok a nyár végén komoly területeket foglaltak vissza Harkivtól délre, illetve kiszorították az agresszort Herszon megyeszékhelyről is, a Kreml fura ura szeptember utolsó harmadában részleges mozgósításról döntött. Ekkor lett a napnál is világosabb, hogy már az oroszok sincsenek annyian, mint az oroszok. Közel 700 ezren azonnal külföldre menekültek a mobilizáció elől, az orosz adatnyilvántartás hibáiból adódóan nemegyszer sokgyerekes családapákat vagy 60 év felé járó férfiakat hívtak be, esetleg évekkel korábban elhunytakat próbáltak mozgósítani. A mintegy 300 ezer behívottnak egészen kétségbeejtő színvonalú felszerelést nyomtak a kezébe, esetenként maguk a katonák vették meg az életmentő kiegészítőket, ha nem akartak kínai gyártmányú, csak festékgolyóknak ellenálló védőfelszerelést. Se lelkesedés, se érdemi kiképzés, a behívottak egyharmada azóta már harcképtelen… A Putyin volt szakácsa által vezetett Wagner magánhadsereg kínjában a börtöncellák mélyéről toborzott, csak hogy feltöltse az állományát. Amire azért ügyeltek: lehetőleg kihagyták a sorozásból a szentpétervári és a moszkvai, nyugatos életvitelű középosztály tagjait, inkább a dagesztáni, kaukázusi, Bajkálon túli kisebbségek vagy periférián élő oroszok köréből merítettek nagyobbat. És persze ne hagyjuk ki a sorból Ramzan Kadirov csecsen hadúr martalócait sem.

Az orosz haderőből hiányzik a motiváltság. Ugyan mennyire bír mozgósító erővel, hogy úgymond Ukrajna nácitlanítását és demilitarizálását kell végrehajtani? Pláne úgy, hogy az oroszok azzal szembesültek, minden egyes városért rettenetesen felőrlő anyagháborút kell folytatni. Elég csak a Mariupol acélműjének rendszerében közel 3 hónapig ellenálló egységekre gondolni, vagy Bahmutra, amit gyakorlatilag június óta ostromolnak. Arról nem is szólva, hogy az ukrán ellenállás tele van heroikus epizódokkal: a háború kirobbanásakor a Kígyó-szigetet védők nemes egyszerűséggel a f@szba küldték az őket megadásra felszólító orosz hadihajót, áprilisban elsüllyesztették a Fekete-tengeri Flotta zászlóshajóját, a Moszkva rakétás cirkálót, októberben pedig a Krímet az orosz területekkel összekötő, annak idején Putyin jelenlétében nagy felhajtással átadott Kercsi-szorosi hidat rongálták meg súlyosan. És persze emeljük ki a színészi képességekkel megáldott, a médiát jól kezelő, mozgósító erejű beszédeket tartó Volodimir Zelenszkij ukrán elnök szerepét is, akinek harcias videói és erős mondatai (Lőszerre van szükségem, nem fuvarra – a háború első napján így reagált az őt kimenteni próbálók igyekezetét látva) feltüzelték a nemzetközi közvéleményt.

Ezzel szemben az oroszok kevés szimpátiát zsebeltek be a bucsai és irpinyi vérengzéssel, a dnyiprói lakóház felrobbantásával hajóromboló rakétával vagy a civil lakosságot áramtól és víztől megfosztó dróntámadásokkal… Közben a hatalom sületlenségekkel próbálja fenntartani a harci kedvet. „Azt akarják elhitetni az oroszokkal, hogy az Ukrajna elleni antifasisztának hazudott háború a második világháború folytatása, merthogy fasiszta erők kezébe került az ország irányítása” – mondta Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszországszakértő. „Hihetetlen, de igaz, újra német tankok fenyegetnek minket, és ismét vaskereszt van a harckocsik oldalán” – közölte Putyin, jelezve, voltaképpen a teljes Nyugat vagy a NATO ellen harcolnak. Akárhogyan nézzük is, az orosz fegyveres erők leszerepeltek, a hazafias büszkeség eddig biztos alappillére a szemük előtt mállik szét

Sebtapasz után Leopard

Moszkva azzal számolt, hogy az ukránok egy része kollaborál, esetleg közönyösen viszonyul a villámhadjáratra tervezett orosz hadművelethez, amit Oroszországban máig nem szabad háborúnak nevezni. Továbbá úgy gondolta, a Nyugat megretten az erő láttán, s ha esetleg mégis izmozna, akkor legalábbis az Európai Unió tagállamainak a javát meg lehet szorongatni a földgáz- és kőolajszállítások csökkentésével. Nos, ebből semmi sem jött össze: a rettenthetetlen ukrán ellenállás mellett a másik nagy meglepetés a Nyugat meglepően gyors, határozott és döntően egységes kiállása. Emlékezzünk vissza, a Gazprom-függő és súlyos történelmi teherrel sújtott Németország kezdetben csupán rohamsisakokkal, testpáncéllal meg egészségügyi felszereléssel akarta segíteni az ukránokat, napjainkban pedig már precíz önjáró lövegeik pusztítják az orosz raktárakat, infrastruktúrát, az ukrán katonák pedig megkezdték felkészülésüket a német Leopard tankok kezelésére.

A Ramstein katonai bázison tartott donorkonferencián több mint 40 ország ajánlott fel segítséget Ukrajnának. Voltaképpen a nyugati eszközök rendelkezésre állnak, a francia, a német, a brit és az amerikai fegyverek arra születtek, hogy az oroszt legyőzzék, ha kell. Az más kérdés, hogy kiderült, a nyugati készletek elég szűkösek, néhányan szűkmarkúak – e téren a putyini propaganda aktív terjesztőjeként Magyarország a legkirívóbb példa a maga „béketáboros”, az uniós szankciókat rendre megkérdőjelező (de azért megszavazó) magatartásával. Az együttesen több 10 milliárd dollárban mérhető támogatás révén Ukrajna eredményesen ellenáll az orosz pörölycsapásoknak, s ha tavasszal megérkeznek a kínkeservesen felajánlott Leopard, Challenger, Abrams tankok, illetve a 150 km hatótávolságú amerikai siklóbombák, akkor az újabb offenzívára gyúró oroszok veszteséglistája ugyancsak hosszú lesz. Pedig már ma sem rövid. A brit védelmi minisztérium által február derekán közzétett hírszerzési összefoglaló 175-200 ezerre taksálja az orosz reguláris erők és a mellettük harcoló szerződéses magánhadseregek sebesültjeinek és halottainak a számát.

Még a nyugati nehézfegyverek erőteljesebb érkezése előtt, február elejétől Luhanszk térségében megindult a Kreml hadigépezete, azonban rögvest nagyon fájón ütközött a valóság falába. A rosszul felfegyverzett, az őszi mozgósítás óta elégtelenül kiképzett katonákat Vuhledarnál mészárszékre hajtották: egy katasztrofálisan kivitelezett akcióban libasorban haladtak a tankok a nyílt terepen, ami a nyugati messze hordó, pontos ágyúk és az ukrán tüzérek számára vásári lövöldévé vált. A katonai akcióról szóló felvételek ráadásul akkor láttak napvilágot, amikor Szergej Sojgu orosz hadügyminiszter „sikeres offenzíváról” számolt be Vuhledar közelében. A felvételek még a fanatikus orosz katonabloggereket is elkeserítették. Márpedig a modern fegyverek érkezésével mindinkább ez vár a betolakodókra… Ez még nem azt jelenti, hogy Ukrajna megfordítja a háború menetét, de azt biztosan, hogy Oroszország nem lesz képes megroppantani az ellenfelét.

Időkelepcébe pottyanva

Moszkva az első évének végéhez ért háború miatt, szó szerint hullahegyek árán is valami sikert szeretne felmutatni. Rácz András Oroszország-szakértő szerint az Ukrajnára támadó orosz hadsereg most nagyobb, mint múlt februárban: becslések szerint 380 ezer orosz katona van a fronton, míg tavaly alig 200 ezer fővel indult az invázió. Viszont hozzátette, a haderő hiába nagyobb, valójában sokkal rosszabb minőséget képvisel a sebtében toborzott, minimális kiképzéssel a frontra vitt katonákkal, mint a 2022-es, hivatásos és szerződéses katonákból álló támadó erő. Az újabb offenzíva minimum két területen komoly hátrányban van a tavalyihoz képest. Egyrészt már nincs meglepetés, Kijev aknamezőkkel, mélységi védelemmel készül, emellett több nyugati országtól roppant részletes hírszerzési információkat kap az orosz erők mozgásáról. Másrészt pedig az időtényező szintén az agresszor ellen dolgozik. Nem volt szigorú a tél, így március végére újra nehezen járható lesz a felolvadt, sáros terep. A szűkös időkeret abban is megnyilvánul, hogy az oroszokat aggasztja az Ukrajnába kora tavasztól érkező nyugati fegyverszállítmányok nagyságrendje. Vagyis sietni kell, mert jönnek a nyugati páncélosok, önjáró lövegek. És végezetül, ugyan sokan vannak a támadók, de nem elegen, tekintve, hogy a teljes frontvonal hossza vagy 1300 kilométer.

Voltaképpen bizarr a helyzet, hiszen a Kreml hivatalosan nem is deklarálta, mit akar Ukrajnával. A nácitlanítás persze nagyon rossz hazugság, a teljes állam bekebelezésének lehetősége az agresszió első hete után elúszott. Az évfordulóra időzített orosz offenzíva célja feltehetőleg arra irányul, hogy elfoglalja a Donyec-medence maradékát, majd megerősítse és kiterjessze a szárazföldi összeköttetést onnantól kezdve a Krímig. Azaz, a maximális célkitűzés Luhanszk, Donyeck, Zaporizzsja és Herszon megye bekebelezése és természetesen a Krím-félsziget megtartása lehet. Ha az utóbbit érdemben veszélyeztetni tudná az ukrán fél, akkor Oroszországban a hadiállapotot is elrendelhetik, és innentől kezdve valóban totálissá válhatna a háború. A Krím a vörös vonal Moszkva számára – állítja Antony Blinken amerikai külügyminiszter, ugyanakkor Washington támogatja a félszigeten lévő katonai célpontok elleni ukrán támadásokat.

Moszkva „érzéketlen az ész logikájára és rendkívül érzékeny az erő logikájára” – ez a tétel, bármennyire aktuális, még 1946 februárjából származik. A moszkvai amerikai nagykövetség második embere, George F. Kennan vetette papírra. Azt tükrözi, ha Kijev váratlanul békülékennyé válna és kompromisszumos ajánlattal rukkolna elő, akkor azt Moszkva a gyengeség jeleként értékelné, és még hevesebben támadna. Ennyi ízelítőül a békéről papolók figyelmébe…

Lassan ölő méreg

A katonai összecsapások mellett a gazdasági háború történései is meghatározók az elmúlt évből. A fejlett országok számos megtorló intézkedést léptettek életbe Moszkva politikusai és oligarchái ellen. Az Európai Unió már a 10., a fejlett és kritikus technológiák zárolását lehetővé tevő szankciós csomagnál tart. Gyorsan szögezzük le: a magas fordulatszámon működő magyar állami propagandagépezet minden állítása ellenére a szankciók igenis hatékonyak és fájdalmasak az orosz állam számára.

A szankció lassan ölő méreg, nem azonnal hat, de fokozatosan versenyképtelenné, leszakadóvá teszi a megcélzott államot. Gondoljunk csak Kubára: a szigetországot 1960 óta sújtják az amerikai szankciók. Nem omlott össze, de ősrégi autók poroszkálnak a romos Havanna elhanyagolt utcáin, a kubaiak pedig még a déligyümölcsöt is csak jegyre vehetik meg…

A szankciók főleg a csúcstechnológiákat érintik, ebbe beleértendők az olajkitermelést, a repülő- és autógyártást érintő berendezések is. Az autóipar helyzete kicsiben az egész orosz gazdaság helyzetét leképezi. A fontos nyugati alkatrészek hiánya olyannyira égető, hogy az oroszok kénytelenek voltak enyhíteni a gyártási szabályokon. Így most már a Lada légzsák és blokkolásgátló nélkül készül, ami visszatérés az 1990-es évek színvonalához. Autókból még lehet fapados verziót készíteni, de korszerű szilíciumlapkák nélkül elég bajos cirkálórakétákat építeni. Ugyan vannak kerülőutak, de a szankciók összességében jól működnek: a világ második legnagyobb hadserege egyebek mellett a szomszédos Grúzián keresztül behozott mosógépekben használt félvezetőkre szorul.

Egyébként Oroszország gazdasága tavaly recesszióba süllyedt, és az év végén élesített uniós olajembargó miatt most januárban az ország 25 milliárd dolláros költségvetési hiánya 14-szeresen múlta felül a tavaly januárit. A gázfegyver bevetése orosz szempontból pedig totálisan besült, hiszen az eladott mennyiség mellett végül 2022 második felében az árak is visszaestek, ráadásul „tél tábornok” végképp nem gyötörte meg Európát. Az unió gyorsan megtanult orosz gáz és kőolaj nélkül élni, és nem is valószínű, hogy visszatér hozzá, így Oroszország elveszítette legnagyobb és biztos vásárlóját. Ha valaki úgy gondolja, Kína lép az unió helyébe, az nézzen a térképre. Egyrészt irtózatos távolságokat kell áthidalni, másrészt alig van vezeték a két ország között, azaz csak az európai szállítások töredékét tudják átirányítani. A 2022-es adatok szerint 15 milliárd köbméter földgázt szállítottak Pekingnek csővezetéken, míg a háború előtt az európai piacon hasonló módon 200 milliárd köbmétert értékesítettek.

Alábukó birodalom

A most folyó, nemcsak Ukrajnát, de egész Európát Oroszországról lemetsző eszeveszett háborút nem élheti túl az európai Oroszország. Az ország öngyilkosságot követett el ukrajnai háborújával – állítja Szilágyi Ákos Oroszország-kutató. A Kreml valószínűleg belátta, a világ szemében (ideértve Kínát és Indiát is) semmilyen sikert nem ért el és nem is fog. Így aztán nem maradt más számára, mint a végső tromf, annak bejelentése, hogy ő egyszerűen más, Moszkva a harmadik Róma, és ezért tiszteletet érdemel.

Van egy központi orosz sirám, amely fel-felbuggyan az orosz mélylélekből: a Nyugat, a világ nem tiszteli őket, minduntalan megalázzák Oroszországot. John Lukacs történész 1945 című könyvében erről így ír: „Már akkor feltűnt nekem az oroszok mélységes kisebbrendűségi érzése. Ők, a hódítók, rettentően merevek és feszélyezettek voltak az amerikai misszió fogadásain; iszonyatos hatalmuk ellenére a legkisebb bírálatra is reagáltak; ragaszkodtak hozzá, hogy minden alkalommal megkapják az őket megillető tiszteletet.” Nos, ez a tisztelet a háború miatt még kevésbé jön össze. Oroszország győzni akar, az emberiség tapsát várja, miközben senkire és semmire nincs tekintettel, saját népét is beleértve, csak önmaga dicsőítése és fölmagasztalása lebeg a szeme előtt.

Oroszország elvesztette a kapcsolatrendszerét, az ENSZ-ben csupán Észak-Korea, Nicaragua, Szíria és Eritrea állt ki mellette. A Szovjetunió volt tagállamai, leszámítva a zsarolható Fehéroroszországot, gyorsuló ütemben távolodnak Moszkvától. A Kreml ostoba lépése miatt a NATO erősebb és egységesebb, mint valaha. Még Donald Trump idején azt mondta Emmanuel Macron francia államfő, hogy a katonai szervezet agyhalálközeli állapotban van. Most viszont az eddig elkötelezetten semleges Svédország és Finnország kopogtat a NATO ajtaján, ami korábban elképzelhetetlen volt. A békét feltétel nélkül követelők, a NATO keleti terjeszkedését a konfliktus kiváltó okának tartó hasznos idióták figyelmébe ajánljuk a következőt: nem járható út elfogadni Oroszország „biztonsági igényeit”, mert azok kielégíthetetlenek. Előbb uralni akarják a szomszédot, aztán annektálják, és akkor már uralni akarják annak szomszédját is, hiszen ott a határ.

A téma kiemelkedő hazai ismerője, Alexander Duleba szerint Oroszország akarata ellenére létrehozta a korábban három különböző arculatú, ám mára egységes Ukrajnát, életre hívta az egységes ukrán öntudatot. Még ha az ország egyes keleti területei elvesznek is Kijev számára, Ukrajna viszont Oroszország számára veszett el, végleg. A putyini orosz állam páriává vált, legfeljebb Kínához dörgölőzhet, azonban e kapcsolatban csupán alávetett szerep juthat neki. Az 5000 éves múltra visszatekintő Kína ridegen és hosszú távon kalkulál. Talán eszébe jut, hogy az orosz Távol-Kelet jelentős része, beleértve a mostani Habarovszkot és Vlagyivosztokot, egykor az övé volt. Az sem titok, hogy a távol-keleti határ orosz oldalán alig 6 millió ember él, a kínai oldalán pedig bő 120 millió… S ha már az ázsiai óriásról van szó, a makacs ukrán ellenállás esetleg elgondolkodtatja Pekinget, vajon érdemes-e a tékozló fiúként kezelt Tajvan miatt háborús kalandokba bocsátkoznia.

Putyin egyszer azt mondta, neki nem kell egy olyan világ, amelyben nincsen Oroszország. Botrányos háborúja kivérezteti, gazdaságilag visszaveti, politikailag elszigeteli országát, de nem iktatja ki a világból, nem öli meg. Jobb is, mert egy politikai aforizma szerint: Oroszországot megölni? A teteme agyonnyomna minket. Viszont erőnek erejével meg kell értetni a mindenkori orosz vezetéssel, hogy bár Fjodor Tyutcsev misztikus verse szerint „Oroszországot, ész, nem érted (…) külön úton jár ott az élet”, a különutas kalandozások, a hódító háborúk kora lejárt.