Újabb kihívásokat lát a hármasugrásban

Azt mondta a döntő után, hogy ezt az érmet kevésbé várta, mint a két évvel ezelőttit. Mi ennek a magyarázata?

Amikor elindultam Párizsba, 14,05 méter volt az idei legjobb ugrásom, ami az indulók között a tizenkettedik helyre rangsorolt. Ha megismételtem volna ezt a teljesítményt, akkor semmit sem érek el vele, mert nem kerülök a döntőbe. Azt is tudtam, hogy a tizennégy méter nem a valós felkészültségemet mutatja. Az edzőtáborozás végén lágyékbántalmaim voltak, ez is befolyásolt a jobb eredmény elérésében. Tudtam, hogy jó formaidőzítéssel kijöhet a lépés az Eb-n, és ki is jött.

A második sorozatban volt a leghosszabb ugrása, ami vélhetően nagy feszültséget keltett önben amiatt, hogy még négy kísérlete volt hátra, miközben az ellenfelek is megelőzhették. Mivel viaskodott többet a verseny hátralévő részében: önmagával, vagy azzal a félelemmel, hogy elvesztheti az érmes helyét?

Igyekeztem a negyedik, ötödik, hatodik kísérletemnél is messzebbre ugrani, de már nem ment úgy, mint a másodiknál. Egyre fáradtabb voltam. Ugyanakkor tudtam, ha az első három próbálkozásom jól sikerül, akkor az elég lehet az éremszerzésre, mert az ellenfelek is – ugyanúgy, mint én – fokozatosan elfáradnak, és nem könnyű lelki teher nehezedik rájuk. Az ötödik sorozattól még jobban felerősödött bennem ez az érzés, és számolgathattam, hogy hányan előzhetnek meg. Egyre kevesebben voltak. Féltettem a helyezésemet, csak úgy zakatolt a szívem. Amikor a mögöttem álló szlovén Rodic csak négy centire közelített meg, kellemes érzés kerített hatalmába. Kivert ugyan a víz, de tudtam, enyém a bronzérem. Egy kicsit megnyugodtam, s utolsó ugrásommal megpróbáltam elkapni a második helyen álló orosz Zabarát, aki hat centivel volt előttem. Az már nem sikerült.

A hármasugrás a külső szemlélő számára egymásra épülő három különböző mozgáselemből áll, s ezek összessége adja a végső eredményt. Hosszú évek óta versenyez ebben a számban, kísérleteiben biztosan vannak szinte tökéletesen begyakorolt, megszokásból végrehajtott mozgások, de olyanok is, melyek még javításra szorulnak. Mi tartozik az utóbbiak közé?

Gyors ugró vagyok, s abban a gyorsaságban még az első lépésem zavartalan, de az utána következő elrugaszkodás íve elég alacsony, ennek javításán dolgozunk. Már kicsit jobb vagyok ebben a mutatóban, de még messze nem százszázalékos. És van mit javulnom a befejező ugrásban is. Mert ha az első két fázis nem sikerült, akkor a harmadik is vacakul végződik. Néha olyan szép lendületet kapok, hogy a harmadik elrugaszkodás csodálatos repüléssé válik. De az egyes fázisok különböző kivitelezésű kombinációkban is megjelenhetnek. Az az igazi, ha mindhárom fázis tökéletesen összejön, de ilyen ritkán következik be, s ennek a kiugró eredményben is meg kell mutatkoznia.

Mi ragadta meg a hármasugrásban? Miért éppen ebben a számban versenyez?

Tizenhét éves korom óta, tehát tizenkét éve űzöm a hármasugrást. A tornacsarnokban voltam, amikor az edzőm azt javasolta, próbáljam ki a különböző elrugaszkodásokat. Nekem rögtön megtetszett a hármasugrás, s elejétől kezdve úgy tűnt, jó lehetek ebben a számban. Azóta kitartottam. Igényes mozgáselemekből áll, amit élvezek, újabbnál újabb kihívásokat látok benne. Mintha azt hallanám: „Mutasd meg, mi van benned!” S ez jobban érdekel, mint a távolugrás.

Már ötödik éve 14,40-14,50 méter körül mozog a teljesítménye. Hol lehet képességeinek felső határa?

Ha sikerül a felkészülés, akkor 14,50-nél hosszabb ugrásokra is képes lehetnék. Ezt vártuk már két éve is, de mindig valami visszafogott. Remélem, idén, az új technikámmal már gyakrabban jutok túl a 14,50 méteren, és végre megdöntöm a 14,51 méteres egyéni csúcsomat is.

Mit részesít előnyben: a minél hosszabb ugrásokat, vagy a párizsihoz hasonló sikerélményeket, vagyis a világversenyeken való dobogós helyezések gyarapítását?

Főleg azért edzünk, hogy a világversenyeken arassuk a babérokat. Nagy elégtétel, amikor bárhol a döntőbe kerülök, és a legelőkelőbb helyekért versengek. Az eredményeket inkább a nemzetközi viadalokon hajszoljuk, akkor fontos a távolság is.

Közgazdasági mérnök. Ez azt is jelenti, hogy sportolói pályafutása után e szakterületen akar majd érvényesülni is?

Azért végeztem el ikertestvéremmel, Janával az egyetemet, mert édesanyánk nagy nyomást gyakorolt ránk, mondván, bármi történhet a sportban, és utólag sajnálhatnánk, hogy nincs kellő végzettségünk. Mi a közgazdaságot választottuk, és nagyon kedves volt számunkra, mert edzések közben a könyvek fölött pihenhettünk. Egyelőre még ugróknak érezzük magunkat, és semmilyen lépést nem tettünk a közgazdasági gyakorlat felé. Ameddig atléta leszek, nem foglalkozom vele.

Ikertestvérek Jankával. Párizsban is volt egy elejtett mondata: „Mi ikrek, jóban és rosszban is összefonódtunk.” Mindketten ugrók, közgazdasági mérnökök, együtt edzenek, együtt járnak versenyekre. Egyáltalán tesz valamit egyedül is?

Nem is nagyon. Mi javarészt mindent együtt végzünk. Egy lakásban lakunk, néha előfordul, hogy elosztjuk egymás között a munkát, ő takarít, és én főzök, vagy fordítva. De olyan nincs, hogy én azt mondanám, megyek a magam útján. Erre még nem akadt példa.