Pjongcsangi napló: DMZ

Haragudnának? Úgy éreznék, megtagadta az identitását? És ha nem, miért nem mesélte el
nekik? Kathy hangosan kacagva válaszol, nem lehet eldönteni, komolyan beszél-e vagy
viccel. "Nem, dehogy haragudnának. Ez nem olyan vészes dolog. Ennek a munkának
köszönhetően keresek pénzt, és abból nekik is adok, nem is keveset!"
A demilitarizált övezet közvetlen közelébe indulunk. Kathy útközben elmeséli, hogy a két
Korea 1953-ban nem békeszerződést írt alá, csak tűzszünetet, tehát a koreai háborúnak
tulajdonképpen ma sincs vége. Kathytől azt is megtudjuk, az idősebb generáció
egyértelműen arra vágyik, hogy újra egyesüljön a két Korea, de a fiatalabbak nagy része
már elutasítja a gondolatot, az újraegyesítés ugyanis nagyobb adóterhekkel és számtalan
más gazdasági nehézséggel is járna.

"Értik, amit mondok?" - kérdezi hirtelen elbizonytalanodva Kathy, mert az olimpiai
megnyitó másnapján sokan el-elbóbiskolnak a buszban, amit ő az érdeklődés hiányaként
értelmez. Azt mondja, mindig aggódik kicsit, amikor angolul beszél, mert Koreában az
angolnyelv-tanítás túlságosan a nyelvtanra és az írásbeli szövegalkotásra koncentrál, mert
ezek a készségek kellenek ahhoz, hogy valaki jó állást kaphasson valamelyik nagy
konszernnél. "De én már beszéltem úgy angol anyanyelvűekkel, hogy mondtam egy
nyelvtanilag hibás mondatot... És képzeljék el, nem vágtak pofon!" (Hja, másoknak, más
nyelvekkel kapcsolatban is volt már ilyen felismerésük.)

A DMZ-múzeum falán a demilitarizált zóna helyett az áll: "Dream making zone". Az
olimpiáról tudósító újságíróknak szóló fakultatív kirándulásnak is az a neve: "Út a békéig".
Dél-Korea mindent megtesz, hogy a demilitarizált zónáról ne a háborúra, hanem a békére
asszociáljanak a látogatók. Elvégre a helyzet lehetne sokkal rosszabb is.
Maga a múzeum pontosan olyan, amilyennek egy modern múzeumnak lennie kell:
látványos, hatásos, informatív. Nem olyan nyomasztó, mint a budapesti Terror Háza, és
nem is az egyéni történetekre fókuszál, mint Berlinben a Checkpoint Charlie múzeuma. A
DMZ-múzeum kiállítása tárgyilagos, kemény, önsajnálattól mentes - ez is a történetünk
része, de megbirkózunk vele.

A személyes történeteket Kathy meséli. Az észak-koreai határtól nem messze született,
szülei ma is ott élnek. Szerencsére, mondja, nekik nem rekedtek rokonaik északon, de a
családegyesítésekről szóló közvetítéseket így is végigsírták. Mert azért az mégsincs
rendjén, hogy egy fiú 65 éves korában lássa először az apját.
Az olimpia alkalmából meglátogathatjuk az egyik katonai kilátót, ami egyébként zárva van
a nyilvánosság előtt. A kilátó körül nagy hangszórókból üvölt a K-pop, Dél-Korea válasza
a pszichológiai hadviselésként szintén óriási hangszórókból sugárzott észak-koreai
propagandára. "Most már csak akkor kapcsolják be a zenét, ha Észak-Korea is elkezdi az
adást, hogy a katonáink ne hallják a propagandaszövegeket, és ne csüggedjenek" -
magyarázza Kathy. Kedvem lenne elmesélni neki, hogy Párkányban van egy ház, ahol

Placido Domingo harsog reggeltől estig.
Szemüveges katonalány vezet fel minket a lépcsőn. Moziterem az emeleten, kényelmes
székek emelkedő sorokban, csak éppen előttünk nem vászon, hanem hatalmas üvegfal. A
demilitarizált zónát és azon túl Észak-Korea hegyeit is látjuk. Tökéletes kilátás az
esetleges hadszíntérre. Teleszkópos kamerával azt is megmutatják, hogyan pihennek a
fűben az észak-koreai őrök. Fényképezni természetesen nem lehet, a telefonjainkat is a
buszban kellett hagynunk. De egyébként mindenki nagyon kedves és udvarias. Amikor
távozásunkkor a sisakos, fekete ruhás, fehér kesztyűs katonák lazán felsorakozva, szélesen
mosolyogva integetnek a buszunknak, rajtra kész shorttrackesekre hasonlítanak. Béke van.