Masszőr a kézilabda ötszörös királynője

Mások már talán el is felejtették, hogy kézilabdáztak, Tóth Erzsébet azonban négy iksszel a háta mögött még mindig játszik a cseh első ligában, Otrokovicén. Mi tartja a pályán ilyen hosszú ideig?

Két évtizede vagyok a kézilabda világában, már a vérembe került, nem lehet csak úgy abbahagyni. A kor megállíthatatlan, én viszont tényleg szeretem kedvenc labdajátékomat. Mindig komolyan vettem, beleadtam mindent, akárhol játszottunk. S nemegyszer azon töprengtem, mi lesz, ha kiöregszem az élsportból. Mert tök fittnek kell lennem ahhoz, hogy 42 évesen futkoshassak a pályán. Nekem így pont jó. Heti egy-két edzés, ami ugyan kevés, de azért mégis valami. Néha a meccsek is beleférnek. Nem profi szint, mint mikor csak ez volt a munkám. Nem tudok belőle teljesen kilépni, mert szeretem. Nem érzem magam 42 évesnek, s az a szerencsém, hogy elkerülnek a sérülések, ha pályára lépek, száz százalékot tudok nyújtani az I. ligában. 

Valóban kapusként kezdte Csallóközaranyoson?

Tízéves lehettem, és Farkas Ágival harcoltam a kapuba kerülésért. Az még Fábián Ferenc edző érájában volt Csallóközaranyoson. És nem is ment olyan rosszul a kapuban. Akkoriban még kinn játszottunk, aszfaltpályán, s anyukám mindig a kapu mögött állt, biztatott, rengeteg erőt adott. S bár két évig tartott, a kapusposzt nem volt az igazi. Ki akartam menni, gólokat lőni, passzolni, futni. Idővel kisírtam magam a kapuból, meglágyult az edző szíve, és a többiek közé engedett, így maradtam mezőnyjátékos. 

Hogyan jött rá, hogy képes lesz szinte futószalagon lőni a gólokat?

Mikor kiengedtek a kapuból, elkezdtem játszani, dobáltam a gólokat, nyolcat, tízet. Megfogtam a labdát, és bement. Felugrottam, ilyen csel, olyan csel, és a kapuba találtam. Az edző azt gondolhatta, ebből lesz valami, és többször már nem állított kapusnak. 14 évesen már simán játszottam bal- vagy jobbátlövőt, mindegy volt, hova küldenek. Még a nőkkel is voltam Čadcán. Eljött hozzánk Fábián Ferenc, és közölte, hogy elvinne Észak-Szlovákiába. Anyukám féltett, de elengedett. És fél percet játszottam is a szélen. Azt soha nem felejtem el.

Aki négyezernél többször eredményes hivatalos mérkőzésen, arra könnyem ráragad a gólzsák jelző. A balkezes irányító és átlövő, Tóth Erzsébet játékában azonban benne vannak a meglepő átadások, lát a pályán és gyorsasága révén mindig egy lépéssel a többiek előtt jár. Erre születni kell?

A tehetség nem elég. 18 évesen mentem el otthonról, először Eperjesre igazoltam, fél év után Nagymihály következett. Ott keményen meg kellett dolgozni. Amilyen edzéseket vezetett Lukačin vagy Daniš, olyan ma nincs. Azt mondaná rá a fiatal lány, ebből elég, megyek haza. Más világban élünk. Amit mi edzettünk, az mai szemmel hihetetlennek tűnik. Futás, kondi, gyorsaság... És köszönet jár az edzőknek, mert segítettek a csúcsra jutni. 

A kívülállónak a góldobás kemény dió. De mit jelent Tóth Erzsébetnek?

Minden meccsen arra ügyeltem, hogy góljaim is legyenek, meg arra, hogy figyeljek is közben. Mert nem mindig a gól a legtöbb, hanem a statisztika. Örültem, nekem nem kellett sokat tennem ahhoz, hogy gólt dobjak. Felugrottam, és bement. Egy csel, két csel, és már helyzet adódott. De közben gondolkozni is kell, tényleg kicsit gyorsabbnak kell lenni, mint az a játékos, aki előttem áll. És nemcsak a góloknak örültem, hanem annak is, ha jól passzoltam. 

Jó döntésnek tartja, hogy tizenéves fejjel elhagyta szülőfaluját?

Ennek így kellett lennie. Ha vártam volna még Aranyoson, akkor rá egy év múlva mehettem volna Győrbe. És soha nem tudni, mi lett volna, ha 19 évesen oda kerülök. Szinte biztos, hogy nagy karrierem lett volna. De így döntöttem.

Milyen volt az út, amit megtett?

Aranyoson minket, helyieket semmibe sem vettek. Akkor már megszületett a fiam, szerettem volna valahova elmenni, ahol fizetést is kapok. Az eperjesi edző megszólított. Elmondta a feltételeket, s úgy gondoltam, ez egy olyan alkalom, amivel élnem kell. Fiam van, nem maradhatok jövedelem nélkül. Még annak ellenére is, hogy rossz szemmel fognak rám nézni a faluban. Ne tudja, milyen volt az első meccs, mikor Aranyosra mentünk játszani. 

Kifütyülték?

Leköpködtek, lekiabáltak.

Egy olyan lépést tett, amire addig nem volt példa a faluban...

Mikor először jöttem haza az eperjesiekkel, tele volt az egész csarnok, kiabáltak, anyukám akkor nagyon sírt. El is ment közben, pedig mondtam neki, hogy ne jöjjön a meccsre, mert biztos nem lesz jó vége. De eljött, és sírva ment haza. Mikor ez feledésbe merült, mondták nekem, hogy büszkék rám. Látták, hogy befutottam, gyakran olvastak rólam az újságban, játszottam a válogatottban, a legjobb kézilabdázó lettem, s elfelejtették az ominózus esetet. Azok, akik akkor úgy viselkedtek, ahogy viselkedtek, utólag mindannyian bocsánatot kértek. Nekem ennyi elég volt.

Ha tömören összegezni kellene, milyen volt a profi pályafutása?

Biztosan sok lehetőséget kihagytam, a válogatottban is, de ha mérlegelnem kellene, szép emlékek jönnének elő. Büszke vagyok a pályafutásomra. Hívott az akkori nagy bécsi Hypobank is, de nagyon szerettek Nagymihályban, nem engedtek el. A pályafutásom lehetett volna még jobb, de mindig úgy gondoltam, hogy nagyon jó helyen vagyok. 

A nagymihályi időszak hagyta önben a legmélyebb nyomokat?

Mindenképpen. Tíznél több évet voltam ott. 2003-ban először lettem az év kézilabdázója. Úgy éreztem, megérdemeltem, végre valaki felnézett egy magyar lányra, és azt mondták róla, a válogatottban is jó, a klubcsapatban is. Addig úgy véltem, nem fog rám senki felnézni, mert magyar vidékről vagyok, csak csodálkozni fognak rajtam. Akkor jöttem rá, hogy figyelnek az emberek, nézik a játékomat. S mikor a legjobb kézilabdázó voltam, felfogtam, hogy valamit tényleg jól csinálok, s azt mások is látják. 

Ötször (2003, 2004, 2005, 2010, 2011) volt az év játékosa Szlovákiában. Milyen súlya van ennek az ankétgyőzelemnek?

Büszke voltam rá. Ez mindenkire érvényes, aki ezt kiérdemli. Látja, hogy van értelme annak, amit csinál. És hajt tovább. Mert az ankétgyőzelem nem elég, mindig folytatni kell. Menni a cél után. 

A Zlín melletti Napajedlában él. Elárul valamit a magánéletéről is?

Kislányom, a 11 éves Barbara itt, Napajedlában jár iskolába, négy nyelven – szlovákul, csehül, angolul és magyarul – beszél. Okos kis tojáska. Jól megy neki a suliban, egyeseket hoz haza. Fiam, Attila otthon van Szlovákiában, előtte Németországban volt. Barátnőjével él, Komáromban dolgoznak. 

Hogyan lett a kézilabdázóból masszőr?

A profi karrierem befejezése után elkezdtem munkába járni, étteremben dolgozom. Ez tetszik, hiszen húsz év után csinálok valami mást, ami motiváló is. Mindig is akartam masszőrködni, úgy terveztem, ha egyszer nem fogok kézilabdázni, a sport mellett maradok, s elvégzem a masszőrtanfolyamot. Ez sikerült, de más téren is továbbképeztem magam, s azóta nemcsak masszírozok, hanem mellette mással is foglalkozom. Munka mellett nyitottam meg a szalont, és még a kézilabdának sincs teljesen vége, hiszen időnként járok az I. ligás Otrokovicébe. 

Tizenéves korában kiröppent Csallóközaranyosról, megjárta a női kézilabda néhány közép-európai magaslatát. Nem vágyik haza?

Vágyom, de nagyon. Nem is tudja, mennyire fáj a szívem. 18 éves koromtól a szüleimet csak hébe-hóba láttam, mikor hazajutottam. Felmerül a kérdés, hogy jól döntöttem-e akkor, mikor elmentem itthonról. Erre nincs egyértelmű válaszom. 
Ha maradok, kézilabdáztam volna, mint a többi aranyosi csaj, és most otthon ülnék. Ez várt volna rám. Mégis azt mondom, hogy jól döntöttem. Ahogy nézem a régi barátnőimet és egykori játékostársaimat, lényegében mindannyian otthon ragadtak. Ha lenne még egy életem, mégis lehet, hogy ezt választanám. Inkább otthon maradnék, és a közelben, mondjuk Magyarországon kézilabdáznék. Haza tudnék járni, mindennap látnám a szüleimet. Sok évet elveszítettem azzal, hogy nem láttam őket, nem voltam ott, mikor probléma volt. Egy éve voltam otthon, mikor az apukám nagyon beteg volt. Egy hétre hazamentem, segítettem neki abban, hogy felépüljön. Fáj, hogy nem lehetek velük. Ez nagyon nem jó érzés. És mostanában sem tudok hazamenni, mert a koronavírus is elválasztott egymástól bennünket.