Harmincezer forint az aranyért

Mindig az első marad a legemlékezetesebb, Baróti Lajos bácsi 21 évesen hívott be az 1960-as csapatba. Somogyi Tibor felvételeMivel tölti napjait?

Élem a nyugdíjasok életét, rendben tartom a kertet, nyírom a füvet. Családommal szinte az egész nyarat a Balaton mellett töltjük, aztán visszatérünk Budapestre.

Pénteken Athénban fellobban az olimpiai láng, ilyenkor biztosan felelevenednek az ötkarikás emlékek.

Négyévente mindig nosztalgiázik az ember. Szerencsére van mire visszagondolnom. Érdekes, annak idején az olimpiai sikereink után nem ajnároztak bennünket, megszokottnak vették, hogy megnyertük a tornát. Csak jóval később értékelődtek fel az aranyérmeink.

Ha már az aranyakról beszélt, Görögországban hány magyar elsőségre számít?

Nagyon szorítok majd a mieinknek, MOB-tagként reálisan nézem az esélyeinket, szerintem hét aranyéremmel tér haza a küldöttség. Azt viszont nem rejtem véka alá, hogy a 220 tagú versenyzői gárdából sokan csak turistaként utaztak el Athénba...

A világon egyetlen futballista sem rendelkezik olyan ötkarikás mérleggel, mint Novák Dezső. Miként gondol vissza a három olimpiára?

Minden sportoló álma az ötkarikás szereplés. Mindig az első marad a legemlékezetesebb, Baróti Lajos bácsi 21 éves koromban, Szombathelyről hívott be az 1960-as csapatba. Olyan sztárok voltak az együttesben, mint Albert, Göröcs és Rákosi de mivel kikaptunk a dánoktól, csak harmadikok lettünk. Fantasztikus érzés volt világsztárokkal találkozni az olimpiai faluban.

Tokióban és Mexikóban viszont csapatkapitányként már a dobogó legfelső fokára állhatott.

Japánban látványos támadófutballt produkáltunk, öt meccsen 22 gólt rúgtunk. Bene Feri vitte a prímet; az elődöntőben 6:0-ra nyertünk az Egyesült Arab Köztársaság ellen, valamennyi találatot ő szerezte. A döntőben viszont nehéz dolgunk volt a csehszlovákokkal szemben, nagy csatában 2:1-re nyertünk. Palotai Károly, a későbbi kiváló játékvezető viselte a kapitányi szalagot, ám a finálé előtt megsérült, s Lakat Karcsi bácsi úgy döntött, legyek én az utódja.

Négy évvel később az sem zavarta meg a csapatot, amikor Varga Zoltán közvetlenül a torna előtt „dobbantott”.

Sétára indultunk Mexikóvárosban, Zoli közölte, hogy gyomorbántalmai miatt nem tud velünk tartani. Mire visszatértünk, csak a hűlt helyét találtuk. A kollektíva erejét mutatja, hogy ászunkat sikerült pótolnunk, a honvédos Kocsis Lajos feledtette őt. A döntőbe vezető úton Ghánával (2:2) és Guatemalával eléggé nyögvenyelős meccset vívtunk, de győztünk. A finálé az egy külön sztori, a bolgárok szereztek vezetést, s nem tudták elviselni, hogy a félidő hajrájában két perc alatt fordítottunk. Szünet után az ellenfél játékosai már nem is a labdával törődtek, rúgtak, haraptak, ütöttek. Két kiállítás után a bíró sem úszta meg, ugyanis az egyik bolgár futballista letépte a mezét, majd hozzá vágta a labdát. Természetesen ő is mehetett zuhanyozni.

Az athéni csapataranyéremért ötmillió forint dukál fejenként. Akkoriban mennyi jutalom járt az elsőségért?

Az egy teljesen más világ volt, úgy emlékszem, 1964-ben 15 ezer, 1968-ban pedig 30 ezer forintos prémiumot kaptunk fejenként.

A Ferencvárossal 1965-ben elhódították az UEFA-kupa elődjének számító Vásárvárosok-kupáját. Ezt a sikert mennyi pénzzel honorálták?

Akkoriban oda-vissza alapon játszották a finálét. Máig érthetetlen, hogy vezetőink miért egyeztek bele, hogy csak egy meccsen, Torinóban dőljön el, ki nyeri a trófeát. Hiszen a Népstadionban 90 ezer szurkoló buzdított volna bennünket. Hazai pályán a Juventus számított toronyesélyesnek, a találkozó előtt busás jutalmat ígért a vezérkar, arra számítva, hogy simán kikapunk. Aztán óriási meglepetésre Fenyvesi góljával (Novák beadása után – a szerz. megj.) 1:0-ra nyertünk. Gondban is volt a vezetőség, végül mindössze 5600 forintot tehettünk zsebre.

Röviddel a mexikói olimpia után meghívták a Világválogatottba.

Felejthetetlen élmény volt 200 ezer szurkoló előtt a riói Maracana-stadionban világsztárokkal együtt focizni. Örömömet még tetézte, hogy Szűcs Lajossal és Farkas Jancsival alkottuk a magyar triót.

Pazar karriert futott be, de kevésnek tűnik, hogy csak kilencszer szerepelt az A-válogatottban. Neheztel az akkori szövetségi kapitányokra?

Húszévesen ölthettem magamra először a címeres mezt, egy évvel később már az Eb-n játszottam (Két gólt lőtt – a szerz. megj.), s örülhettem a bronzéremnek. A hatvanas években klasszis futballisták játszottak az NB I-ben, például Mátrai Sándornak, a kiváló középhátvédnek a nemzeti csapatban a jobb oldalon kellett játszania. Óriási volt a konkurencia, ezért nem neheztelek senkire. Elégedett vagyok pályafutásommal.

Mai szemmel nézve eléggé korán, 33 évesen akasztotta szögre a futballcsukát.

Több csapat megkeresett, de nem akartam a Fradin kívül máshol játszani. Vonzott az edzői szakma, s 1973-től Csanádi Ferenc segítője lettem az NB I-es együttesnél. Nyolc évvel később bajnoki címmel kezdtem vezetőedzői tevékenységemet.

Rövid dunaújvárosi kitérő után tért vissza az Üllői útra, s a magyar klubok közül eddig egyedüliként a BL-be juttatta az FTC-t.

Bevallom, az Anderlecht elleni selejtezőben a szerencse is mellénk állt. Viszont a BL-sorsolásnál pechünk volt, mert Európa két legjobb csapatát, a Real Madridot és az Ajax Amsterdamot kaptuk ellenfélül. Színvonalas meccseket játszottunk, rengeteg pénzt kerestünk, mégis el kellett adnunk legjobbjainkat.

Nem sokkal később önként távozott...

Nagyon rosszul esett, hogy egyes, magukat szurkolóknak nevező elemek ok nélkül szidtak, sérelmeztek. „Novák, takarodj!” feliratú transzparensekkel érkeztek a stadionba. Én mindent megtettem, s azt mondtam , ha más kell, jöjjön más. Azóta egymásnak adják a kilincset a ferencvárosi trénerek.

Azóta nem is edzősködött?

Elfogadtam egy külföldi ajánlatot, Szaúd-Arábiába szerződtem, ám három hónap után új tulajdonosa lett a klubnak, s nekem mennem kellett. Magyarországon is érvényes, hogy a befektető hozza magával az edzőt is, s már nem a szakmai tudás a döntő.

Nem hiányzik a kispad?

Az előbb említett okok miatt egyáltalán nem.

Kijár a Fradi mérkőzéseire?

Régóta nem! A televízióban viszont mindig megnézem a zöld–fehéreket.