Fejétől bűzlik a hal

Bevallom, legalább tíz éve hidegen hagynak a magyar válogatott mérkőzései. A magyar futballválogatott mérkőzései. Mert a vízipólósoktól a női kéziseken át Igaly Dianáig bármilyen komoly sportteljesítmény csodálatra késztet.

A magyar futballválogatottat azonban tíz éve nem tudom komolyan venni. Sosem felejtem el 1995. június 2-át, amikor Izland Reykjavíkban 2:1-re legyőzte a magyar válogatottat. Nem a vereség fájt igazán, hanem amit a zajmikrofonban hallottam. Mészöly Kálmán ordítását a csereként beállt jobbszélsőnek (talán Csertői Aurél volt az): „Gyere ki a vonalhoz, baszdmeg!” Eszembe jutott, hogy a serdülő 1-ben is nagyjából hasonló stílusban kaptuk az utasításokat. De ez a magyar válogatott volt, és én ekkor értettem meg, hogy létezik a „futball”, és létezik a „magyar futball”, a valóságos futball egy speciális változata.

Ebből láthattunk ízelítőt Norvégia ellen. Most sem az volt a baj, hogy kikaptunk, hanem az, ahogyan kikaptunk. A legcsekélyebb méltóság nélkül, óvodás hibákkal, köténygóllal, ajándék tizenegyessel. Még csak nem is gúnyolódunk szegény Királyon, Égeren, Sowun-min, Bozsikon, senkin. Könnyű lenne ezen élcelődni. De egy ilyen vereséget igazságtalan lenne néhány ember nyakába varrni.

A magyar futball, úgy, ahogy van, velejéig rothadt. Minden eleme hazugságra épül. Látjuk a magyar futballistát, aki a vereség után azt mondja a csapatért több száz kilométert utazó szurkolóknak, hogy „akkor focizzatok ti”; látjuk a magyar futballvezetőt, aki mindig „egy újabb befektetői csoporttal tárgyal”, látjuk az egykori futballbírót, aki szerint a macedón Rabotnicski a bosnyák bajnokságban játszik.

A szurkolókat joggal irritálja mindaz, ami futball címszó alatt Magyarországon zajlik. Éppen ezért lázad: egyszerűen nem megy ki a bajnoki meccsekre. Az RTL Klub sem véletlenül mondott le a közvetítési jogokról. Egyszerűen kiszámolták: nem éri meg. Bár még akkor is hazudozni fog mindenki, amikor már csak kétszer húsz huligán megy ki a meccsekre, lecigányozni az ellenfél csapatát. (ktn)