Egy Juve-legenda kezében van az Internazionale jövője

Júliusi bemutatásán Antonio Conte azzal nyitott: könnyű volt igent mondania az Internek. A Juventus szurkolóit bizonyára megsebezték ezek a szavak, hiszen az 50 esztendős ikon játékosként 13 szezonon át viselte az egyesület fekete-fehér mezét, majd 2011-től három évig a kispadról irányította, mit irányította: a másodosztályba száműzetés után néhány évvel konkrétan a Serie A uralkodójává tette a Juvét. A zebráknál olyan csapattal nyert scudettót első évében, melynek csatársorát a még olasz szinten is közepesként elkönyvelt Matri–Vucsinics duó alkotta, a középpálya két szélén a lelkes, de nem túl ügyes Lichtsteiner és a támadóból balfutóvá átképzett Giaccherini, vagy egy bizonyos Marcelo Estigarribia robotolt (rá emlékszik még valaki?). Csöppet sem túlzás tehát azt állítani, hogy a leccei születésű motivátor gyakorlatilag egymaga tette vissza a futballtérképre Olaszország legnépszerűbb csapatát.

Lazuló kötelékek

Apropó, Lecce. Contét általában könnyedén bomló szálak kötik egykori klubjaihoz. Még a torinói munkássága előtt nem átallott leülni a Leccében ősellenségnek számító Bari kispadjára, aztán idén rezzenéstelen arccal írt alá a juvés körökben nem szeretett Interhez. A fekete-kékeket különösebben nem zavarta az olasz válogatottat és a Chelsea-t is irányító szakember Milánóba költözése, sőt: gyakorlatilag Conte kinevezésének hírére elkelt a klub valamennyi bérlete a 2019/20-as szezonra. Ennek egyik érthető oka lehetett a szurkolók sikerek utáni gyermeki vágyakozása, elvégre a Nerazzurri 2011 óta semmilyen trófeát nem nyert, és hozzá se tudott szagolni a bajnoki címért folyó küzdelemhez. Aki pedig a párhuzamokat szereti, minden bizonnyal Giovanni Trapattonihoz méri az új főnököt: az ősz hajú edzőlegenda – Conte korábbi pártfogója – annak idején tíz torinói év és hat bajnoki cím után ült át az Inter padjára és vezette a csúcsra a klubot.

A Conte-katonák

Fanatizmus, elszántság, fegyelem. Ha három szóval kellene meghatározni Antonio Conte jellemét és edzői hitvallását, alighanem ez a három lenne az. Kezdjük utóbbival, mert a szintén Juventus-múltú Giuseppe Marottával (az Inter CEO-ja) együtt kimondva-kimondatlanul nagytakarítást és újjáépítést kaptak feladatként a kínai tulajdonosoktól. A kisöprés elsősorban az Inter-öltöző hangadóitól való megszabadítást jelentette, úgyhogy nyáron – ha nem is könnyen –, de kipaterolták a nehezen kezelhető Radja Nainggolant, a szintén nem kezes bárány Ivan Perisicet, illetve a botrányok sorozatát produkáló Mauro Icardit.

„Mindent bele fogok adni, és ezt várom el mindenkitől’’ – a székfoglalóból leszűrhető, hogy Conte kizárólag elkötelezett játékosokkal hajlandó együtt dolgozni, akik beállnak a sorba, és minden tisztelet és bizalom mellett hajlandóak bábuként viselkedni az ő tökélyre fejlesztett kirakósában. Így került Milánóba például az Atlético Madrid védelmének parancsnoka, az uruguayi Diego Godín, a Hertha jobb oldali szárnyvédője, az osztrák Valentino Lazaro, az olasz válogatott jövőjének tartott Nicoló Barella, a jó korban lévő, de még a nagy ugrásra váró Stefano Sensi, továbbá a klubtörténet legdrágább igazolása (65 millió euró plusz bónuszok), a Manchester United nihiljéből elvágyódó Romelu Lukaku és az utolsó napokban ugyancsak Manchesterből beesett chilei Alexis Sanchez.

Kőbe vésett 3-5-2

Egy átalakítás rendre új arcok tömkelegét szállítja a klubházba, de Contéval az Inter játékrendszert is vásárolt. Méghozzá a bizonyos háromvédős szisztémát, amelybe elődei közül Alberto Zaccheroni, Gian Piero Gasperini és Walter Mazzarri is belebukott, és amelyet a topligák élcsapatai közül egyik sem alkalmaz heti rendszerességgel. Conte ellenben dogmatikusan ragaszkodik az elavult (?) formációhoz, még az előszezon mérkőzésein sem volt hajlandó váltani, illetve az eddig lejátszott hét bajnoki és két Bajnokok Ligája-meccsen sem húzott elő mást a pakliból – vagyis még nem derült ki, mi a terve a pánikgomb megnyomásakor.  
Ahogyan arra számítani lehetett, Conte egy masszív és kellemetlen stílusú Intert rak fel hetente a pályára, amely ellen elsősorban a védekezése miatt nehéz játszani. A hátsó reteszt a még mindig extraklasszisnak mondható Godín, a fű alatt a liga legjobb védői közé emelkedett Stefan de Vrij és az egy az egy elleni párharcokban gyakorlatilag legyőzhetetlen Milan Škriniar alkotja – ha esetleg ez nem lenne elég baj az ellenfeleknek, mögöttük a 35 esztendős korára világklasszissá érett Samir Handanovic védi a kaput. Itt a nagy kérdés a pályafutása során ebben a rendszerben eddig nem nagyon használt uruguayi falember beépítése volt, de az Atlético exkapitánya percek alatt adaptálódott az olasz futballhoz és a Conte-féle filozófiához.

A holland De Vrij afféle rendőrként járőrözik két bivalyerős kollégája mellett/mögött, kicsit a régi söprögetős hagyományokat felidézve segíti ki a társait. Lenyűgözően futballozik eddig: főként magabiztossága, eleganciája és labdabiztossága emelhető ki. Škriniar viszont egyelőre nem hozza azt a kirobbanó teljesítményt, amiért két esztendővel ezelőtt a fél város beleszeretett. Erre magyarázatot jelenthet a háromfős belső védelem bal oldalán szerepeltetése, ahol kevesebb teher hárul rá és kevésbé látványos a játéka, mondhatni, még az „átszokás” fázisában van (a szereléseket tekintve például 13-an is megelőzik a házi ranglistán).
Conte csapataiban mindig találni olyan névtelen hősöket, akik zokszó nélkül veszik tudomásul, hogy „vénségükre” kénytelenek új posztot megtanulni. Ilyen volt a Juventusban a jobb oldali támadóból bal oldali szárnyvédővé átnevelt Emanuele Giaccherini, a Chelsea-ben szélsőből jobbfutóvá programozott Victor Moses és ilyen az Interben támadó középpályásból a jobb oldali szárnyvédő posztjára állított Antonio Candreva. A 32 éves olasz förtelmes teljesítményt nyújtott az utóbbi időben, kiégettnek, kifacsartnak és önbizalom-hiányosnak tűnt, de Conte érkezte óta mintha egy új embert látnának az Inter szurkolói a 87-es mezben futballozni. A Lecce elleni nyitányon a kezdőben kapott helyet, és megrúgta alighanem élete gólját is, azóta fontos része a csapatnak és már senki sem akarja elküldeni a kínai másodosztályba levezetni.

Stefano Sensi az új Škriniar 

Az Inter Spalletti-érában látott vérszegény játékát elsősorban a középpályára fogták a hozzáértők, úgyhogy Conténak ebben a csapatrészben kellett a legkomolyabbat villantania. A változás nyomban észrevehető volt: labda nélküli mozgásban szembetűnő a különbség a korábbiakhoz képest, és passzjáték is hatalmasat javult, köszönhetően a nyári bevásárló listáról kipipált 22 éves Barellának és a 24 esztendős Sensinek. A Cagliariból igazolt, első mérkőzésein haloványabb Barellát fokozatosan építette be a kezdőbe (gólja és gólpassza is van már), a Sassuolóból fillérekért elhozott Stefano Sensi viszont valósággal berobbant az Interbe.
A kiscsapatban csak tengő-lengő, nagyok által nem igazán kerülgetett 168 centi magas középpályást már a debütálásán állva tapsolta a Meazza közönsége. Wesley Sneijder óta nem akadt ilyen „utolsó passzos” játékosa az Internek, aki nem csak gyorsan gondolkodik, hanem oda is tudja tenni a labdát, ahová kell (meccsenként 2,2 kulcspasszt átlagol), mindkét lábbal veszélyes kapura, kiválóan passzol (ezen a poszton a 86,9 százalékos mutató parádés), remekül cselez és a védekezésben sem kell bújtatni (majdnem két labdaszerzést szállít mérkőzésenként). Csupaszív, szerény, csendes és hajtós kis játékos, hasonló karakter, mint a barcelonai legenda, Andrés Iniesta – nem meglepő hát, hogy csodájára járnak Milánóban. A három góllal és két assziszttal álló középpályás máris az ötfős csapatrész egyértelműen legfontosabb eleme. Egy sorral előrébb az Inter történetének legdrágább igazolása is hasonló terheket visel. Romelu Lukaku döbbenetes testi ereje miatt már önmagában nagy falat a Serie A védőinek, ha pedig a belga center megfelelő kiszolgálás mellett állandósítja kezdeti biztató formáját, senki sem fog Mauro Icardi után sírni.

Contét egyébként a motivációs képességei mellett azért tartják világelit edzőnek, mert kevesen tudják ilyen gyorsan átadni a saját módszerüket és produkálnak szinte azonnal látványos eredményt, mint ő. A talján tréner indításként a Juventusszal és a Chelsea-vel is bajnokságot nyert, de hogy ez az Internél is sikerül-e neki, azt most értelemszerűen nem lehet megmondani.

Az viszont biztos, hogy pályafutása legnehezebb feladatának látszik, hiszen egy olyan Juventust kellene letaszítania a trónról, melynek minőségi fölényben lévő kerete évek óta dominálja a mezőnyt, és eddig megszorongatni se nagyon lehetett. Ráadásul a félresikerült BL-rajt miatt az eleve nehéz csoportban vért kell izzadnia a továbbjutásért, tehát kénytelen megosztani az energiákat. Abból mondjuk akad bőven.