„Bebizonyítottuk, országunk csodálatos”

Nagy Sándor egyszer állítólag leborult a földre, és azért imádkozott az istenekhez, hogy ismertessék meg végre a kudarccal is, hadd élvezze igazán a győzelem ízét. Ki tudja, így volt-e, mindenesetre Luiz Felipe Scolari eddig nemigen kényszerült volna hasonló fohászkodásra. Játékosnak meglehetősen közepes volt, az országos bajnokságban mindössze négy évet engedett neki a tehetsége és a tudása, és sokáig edzőként sem kényeztette el a sors. Ingázott Brazília és a Közel-Kelet között, felváltva dolgozott a hazájában, Szaúd-Arábiában és Kuvaitban, és a nagy siker következetesen elkerülte.

Egészen 1994-ig, amikor másodszor ült le a Grémio kispadjára, és négy év leforgása alatt megnyerte a Brazil Kupát, kétszer az állami, egyszer az országos bajnokságot, majd a Libertadores Kupát. Rövid japán kitérőt követően újra otthon, a Palmeiras edzőjeként öregbítette a hírnevét, és egy éve a Cruzeirót irányította éppen, amikor megkapta a felkérést jelenlegi posztjára: legyen a brazil válogatott szövetségi kapitánya.

Ő maga úgy fogalmaz, nagyon hamar megbánta, hogy elvállalta ezt a munkát: „Az első három hónap maga volt a pokol. Hirtelen váltottam, nem volt időm megfelelően felkészülni, egészen addig csak a Cruzeiro feladataira összpontosítottam, arról szólt az életem, és éppen a Libertadores Kupa megnyerése volt a legfontosabb célom. Aztán egyszer csak én lettem a kapitány, találkoztam a csapattal, néhány nap múlva pedig kikaptunk Uruguaytól. Mire feleszméltem, úgy éreztem, a brazil futball történetének a mélypontja fenyeget minket.“

Az Uruguay elleni vereséggel egyre inkább felsejlett az a lehetőség, hogy a brazil válogatott fennállása óta először kiesik a világbajnoki selejtezőkön, és nélküle rendezik meg a következő vb-t. Luiz Felipe Scolari ma már úgy emlékszik vissza ezekre az időkre, mint pályafutásának legnagyobb próbájára:

„Egy olyan országban vállaltam el ezt a posztot, amelyben az emberek megőrülnek a futballért, megszokták és várják is a sikert, ugyanakkor nem volt csapatom. Tudtam, hogy mindenki engem hibáztat majd, ha nem jutunk túl a selejtezőkön, és az én nevemhez fűződne a szégyen, és ez egész biztosan a karrierembe kerülne.“

Hiába tett meg mindent, a négyszeres világbajnok továbbra is csak bukdácsolt. Legyőzte ugyan Paraguayt és Chilét, ám kikapott Argentínában és Bolíviában is, és csak az utolsó fordulóban dőlt el, hogy nem kell pótselejtezőt játszania, és egyenes ágon került ki a vb-re, megmenekülve ezzel a világra szóló szégyentől.

„Éreztem, nem mindenki bízott bennem, de tudtam, csak a magam által választott úton haladva bukhatok meg tiszta lelkiismerettel, és a sikert is csak így érhetem el. Nem érdekeltek a vádak, és szerencsére meg is tudtam valósítani az elképzeléseimet, és ezért hálás vagyok a játékosoknak is. Egyre jobban játszottak, és igazolták, hogy jól tettem, amikor őket választottam“ – célzott nyilvánvalóan Romárióra. Az 1994-ben világbajnoki aranyat nyert harminchat éves világsztár sokak szerint magasan a legjobb otthon játszó csatár, ontotta a gólokat, és a közvélemény állandóan támadta a kapitányt, mert halogatta a beválogatását. Ez a halogatás végül odáig terjedt, hogy végül ki is hagyta az Ázsiába nevezett keretből.

„Soha, egyetlen egyszer sem mondtam, hogy biztosan számítok rá. Ő kiváló futballista, de ebbe a csapatba nem illett bele, és számomra a csapat a legfontosabb. Akik az ő posztján szerepelnek, annyira kiválóak, hogy a világbajnokság legjobb futballistái közé kerültek.“

Scolari kapitány tehát most a pokol tornácáról a mennyországba jutott. Ráadásul szerinte az, hogy Brazília a nehezen vett selejtezők után százszázalékos teljesítménnyel megnyerte a világbajnokságot, egy olyan országot tett maradéktalanul boldoggá, amelynek a lakosai nap mint nap kénytelenek szembesülni a szegénységgel, a jogfosztottsággal és az erőszakkal.

„Amit elértünk, az csodálatos, és a futballunkkal bebizonyítottuk, hogy országunk csodálatos, tele még csodálatosabb emberekkel, hiszen képesek vagyunk legyőzni a legnagyobb nehézségeket is.” (sr)